Arra gondoltam, egyszer majd megmutatom mindenkinek, mennyire bátor vagyok.  Tudok döntéseket hozni, a sarkamra állni, és hinni magamban, úgy, ahogy azt az önsegítő könyvek is írják. Aztán mégis megmaradtam gyáva üregi nyúlnak, egészen addig, míg Valaki meg nem változtatta az életemet. És elindult a lavina, vízözön, minden, amit akartok.

Sosem felejtem el Ádám a pillantását, a barna szembogarat, melyből szép lassan kihunyt a fény. Olyan régen vágyott rá, hogy végleg összekössük az életünket. És én kosarat adtam a vőlegényemnek két év jegyesség után.

Már kitűztük a nagy napot egy szép, szabályos május közepi időpontra. Hosszú út vezetett ehhez a döntéshez, terápiák sokasága. Ahogy a legtöbb kapcsolatban a nő jár pszichológushoz, ez nálunk sem lehetett másképp évek óta. Mint később kiderült, nagy lelkesen és buzgón igyekeztem megoldani az ő problémáját. Neki is jóval egyszerűbb volt így.

35 éves voltam, kisbabára, családra vágytam. Hát beáldoztam magam. Azt hittem, majd kibírom, tűröm a fennálló helyzetet. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy nem megy tovább. Áprilisban szétköltöztünk. Amikor elvitte a cuccait, a padlón ülve bőgtem. Úgy éreztem, soha többet nem kelek fel onnan. Aztán bemásztam az ágyba, és magzatpózban aludtam el egyedül. Másnap már jobb volt. Harmadnap pedig egész tűrhető.

De ő maradt az én tündérmackóm. Egy angyallal képtelenség szakítani. Ezért valahogy, valamilyen indokkal mindig nála lógtam. Én, a gyáva üregi nyúl. Mert szakítani nem így kell, könyörgöm. El kell vágni minden szálat, és schluss. Már megjártam egyes egyedül Amerikát, Brooklynban egy matracon aludtam tömegszálláson, és két napon múlt, hogy találok-e munkát, különben haza kellett volna repülnöm, mert elfogyott a pénzem, de így is talpra álltam. Szóval ez a vagány csaj volt képtelen lezárni a párkapcsolatát, csak hogy értsétek.

Pedig Anyós pajtás rendesen odatette magát, hogy rásegítsen és lekapcsoljon végre szeretett kicsi fiáról. Jöttek a „kedves” telefonhívások, üzenetek közösségi oldalon, és durva, már-már zaklató kommentek. Persze ha a gonosz nőstény magába néz kellő önkritikával, hamar rájön, hogy nagyrészt ő a felelős azért, hogy a fiának előttem nem volt ép párkapcsolata, és a fojtó, gonosz játszmáival jó kis szexuális szorongásokat rakott a nyakába, aminek én ittam meg a levét, és a balhét is értelemszerűen nekem kellett elvinnem. Így a családjukban Anyósnak hála futótűzként terjedt a hír, milyen aljas, kihasználós nőszemély is vagyok én.

Aztán egy jól sikerült balatoni nyaralás és zalai hétvége után két héttel, amikor a tanároknak kijáró nyári szünetemet töltöttem vidéken a szüleimnél, feltűnt, hogy valami kimaradt az életemből. Nem volt szokásom aggódni a teherbeesés miatt. Ádám képességei és az én hormonértékeim mellett egyenesen lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen zaklatott helyzetben megfoganjak. Egy barátnőmnek például állítólag azért nem jött össze a baba, mert nem volt kész a konyhabútoruk.  Ha-ha. Nos, nekünk semmink sem volt. Csak augusztus végére egy másfél hónapos közös embriónk. Ennyit a megfoganási statisztikákról és a magas FSH-értékekről. Az első percek eufóriáját elfújta a tudat, hogy Ádám nem örült a bébinek. Erre a reakcióra én is zavart lettem, azonnal elkezdődtek a hányások és az émelygések. Megnyílt alattam a Föld. Anyuék csak azt látták, hogy mivel Ádámmal együtt vagyunk, egyenes az út a bébinek, nincs min aggódni. Én azonban tudtam, hogy van. Felváltva bőgtem és okádtam, émelyegtem, és a közérzetem olyan volt, mintha folyamatosan a mosógép dobjában forognék. Az anyósomék látni sem akarnak, Ádám nem akarja a babát, nincs hova mennem, az albérletemben nem szülhetek.  Végül gyorsan pszichológust váltottam, és a lehető legjobb szakemberhez kerültem. Pár alkalom alatt kirántott a gödörből és levágta a helyzetet, amitől évek óta gyötrődtem: nem az én hibám, hogy a Párom beteg, valószínűleg depressziós, képtelen leválni a lelki beteg, mániákus szüleiről. Nekem viszont most magamra és a babámra kell gondolnom, ha meg szeretném tartani Őt, és függetleníteni magam mások csomagjától. Elég nekem a sajátom.

Aztán leültünk Ádámmal beszélni. Nem kis bátorság kellett hozzá. Hiába, szülők leszünk hamarosan. És ezzel végérvényesen felnőtté válunk, felnőtt felelősséggel a nyakunkban. Ha tetszik Anyósnak, ha nem. De sajnos, van, ami nem működik, és ezt bátran kimondtuk. Volt sírás és szomorúság, de határtalan megkönnyebbülés is. És ez az a felszabadítás, ami kellett ahhoz, hogy végre valahára félelmek nélkül örülni tudjak Lilikének, az egyetlen, drága kislányomnak, aki hamarosan megszületik. (Épp a pályázati határidő lejártára, április 9-re vagyok kiírva…)

Életem legnagyobb álma válik valóra hamarosan, kismamaságom minden percét imádtam aztán, ezért biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül történt mindez. És végre írtam arról is, amiről eddig sose mertem, csak nyeltem. Amiről nők sokasága hallgat körülöttem, mert a pasi szexuális szégyenét legtöbb helyen is a női párjuk viszi el, ők szenvednek tőle kóros önbizalomhiányban, úgy látom. De ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, ahogy Koncz Zsuzsa is dalolja kibontott hajjal a tavaszi szélnek. Ez a szél most virágillatot, napfényt, és új dolgokat fúj felém. Ádám végre saját lakást vett, végleg elköltözött a szüleitől, fészket épített kettőnknek, azaz egyelőre hármunknak, hisz elkél minden segítség majd az elején. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Egy azonban biztos: a kislányunkat mindennél jobban fogjuk szeretni és együtt akarjuk felnevelni. Hogy milyen formában, azt még nem tudjuk. De ő volt az, aki merészen nekünk szegezte a kérdést megfoganásával múlt nyáron: „Mertek bátrak lenni? Ugye, hogy igen? felőlem tökölhettek még évekig, én mindenesetre jövök, egy-két há… utánam a vízözön.”