Én nem tartom magam igazán bátornak, mert sosem mentem például Dél-Afrikába riporternek, vagy Nepálba angolt tanítani, pedig esetemben mindkettő extra bátorságra vallana, hiszen egyetlen riportot sem csináltam még, angolul pedig csak tessék-lássék beszélek.

Repülőről sem ugrottam le, sőt, mikor a múltkor a fiam és az apja sétarepültek, hát rendesen rámtört a rettegés.

Amivel én rendelkezem, azt úgy nevezném, hogy hétköznapi bátorság. Ebbe nem fér bele a madárpókok markolászása, a cápákkal úszkálás, a kígyóvér ivása, de még az extrém sportoktól is tartok.

Merek viszont változtatni az életemen, értelmes cél érdekében. Nem aggaszt, ha a következmény átmeneti kényelmetlenség, esetleg teljes újratervezés lehet.

Mertem például tizenkilenc évesen kopaszra borotválni a fejem. Az értelmes célt most hagyjuk, akkor és ott azt gondoltam, hogy van. De mi volt a legrosszabb, ami történhetett? Hogy néhány hónapig nem szól hozzám senki? Nem így lett, de vállaltam volna.

Mertem ezen kívül otthagyni az egyetemet, és vidéki lányként Budapesten szerencsét próbálni. Elkezdeni dolgozni egy plázában eladóként, ragaszkodni a függetlenségemhez. Hallgatni, hogy “édes lányom, hülye vagy te, nem független, eredj vissza az egyetemre”.

Mertem egy hónapig illegálisan lakni egy kollégiumban, költségcsökkentési okokból. Minden nap a torkomban dobogó szívvel belógni, mintha csak oda tartoznék. Reszketve felelni minden egyes kopogtatásra, hogy “szabad” – talán épp most jön a diákhatóság, hogy kitegyen? Végül lebukni, türelmi időért esedezni, albérletet keresni.

Mertem munkahelyet váltani, amikor jobb lehetőség adódott. Aztán visszaszólni az igazságtalanul leszidó főnöknek, ezáltal kirúgatni magam.

Mertem nulla előképzettséggel informatikai jellegű állást vállalni egy nagyvállalatnál. Legalább egy évig izgulva járni munkába. Kevésnek, bénának, szerencsétlennek érezni magam. Minden éjjel álmomban is dolgozni.

Mertem néhány év múlva kimondani, hogy a kezdetben ijesztő feladatok rutinná és unalmassá váltak. Másik állást keresni, olyat, ami ismét kihívást, küzdelmeket, stresszt, álmatlanságot, ugyanakkor ezekkel együtt fejlődést is jelentett.

Mertem ugyanezt újra és újra megismételni, amíg eljutottam oda, hogy megbecsült, komoly informatikus lettem egy “mindenki ismeri” típusú magyar cégnél.

Mertem felismerni, hogy szakmailag révbe értem, majd az egészet felrúgni azzal, hogy gyermeket vállaltam. Bár ez egy kicsit kakukktojás a felsorolásban, mert könnyű bátornak lenni, ha nem is tudjuk, mi vár ránk. Nem tudtam előre, hogy terhesen napi háromszor fogom magam szúrni inzulinnal. Senki nem szólt, hogy a szülés olyan lesz, amilyen (“Anya, te hogy bírtad ezt háromszor végigcsinálni?” – jelentettem be az első unoka megérkezését). Újdonság volt a több tonnányi rám nehezedő felelősség a maga három kilós valójával. A talán-már-a-jövő-héten-alszunk mantrázása két évig, az ész és a szív folyamatos harca a gyermeknevelésben. Ebben az állásban felmondani nem lehet, csináltam hát, és reménykedtem, hogy előbb-utóbb eljutunk oda, hogy végre minden tagja élvezi azt, amit úgy hívunk: család.

Amikor pedig eljött ez a szakasz, néhány hónapnyi pihenés után mertem másra bízni a gyermekem és visszamenni dolgozni. Felülemelkedni azon a félelmemen, hogy a kicsinyem talán reszketve sír értem egy idegen karjai közt. Bízni a hosszú távú előnyökben, újra megtanulni gondolkodni, sikerélményeket szerezni, megteremteni a család-munka kapcsolatnak egy olyan, boldog egyensúlyát, amiről mások csak álmodnak.

Mi más jöhetne, minthogy mertem egy kellemes nyári estén becsípve ellazázni a védekezést, majd kábé hat hét múlva a két csíkos műanyagdarabbal a kezemben kimondani: kétgyerekes anya leszek. Terhesen végig dolgozni, az ovissal is foglalkozni, újszülöttet a karjaimban tartani, az első évet valahogy túlélni az átlagos és a rettenetes fáradtság között lavírozva.

Hétköznapi bátorságaimban itt tartok most, és remélem, hogy így is folytatom majd. Merek továbbra is kiállni magamért és a családomért. Merek fejlődni, változni akkor is, ha egy-egy döntés után húzósabb időszak következik. Kitartani, amikor összeroppanni is lehetne. Újratervezni, amikor valami nem sikerül. Tanulni a kudarcokból, és nem megrettenni tőlük. Közben pedig példát mutatni a gyermekeimnek, hogy a süppedt egyhangúság helyett ők is akarjanak, és merjenek majd bátrak lenni a saját hétköznapjaikban.