Így nyaralunk mi
Ez is eljött. Már nagyon vártuk. Hatan együtt egy teljes hétig teljes felszabadultságban. Ilyen még nem is volt soha. A legkisebb 5 éves, és még nem voltunk igazi nyaraláson. Mérföldkő. Számoltuk vissza a napokat, a munkahelyen már nagyon kínlódtunk, hogy mikor dobhatjuk végre a sarokba a fakanalat hosszabb időre, s miközben a konyhában izzadtunk és talpaltunk, arra gondoltunk, hogy pár nap múlva már a Balatonban úszunk, és minden mást elfelejtünk egy időre. És pihenünk. (haha)
Reggel kipattantunk az ágyból, mindenki fogott valamit a csomagokból, amit elbírt, így gyorsan bepakoltunk, 6 pár kéz az mégiscsak 6 pár, még ha kicsi is némelyik, és már indultunk is. Egy három órás autóút általában így zajlik, mint most. Ehhez még mindig nem vagyunk elég nagyok. Milyen messze van? Hány órás az út? Anyaaa, szomjas vagyok! Nem tudom kinyitni a vizet! Mikor érünk oda? Elvette a fidzsi spínnörömet! Anyaaa, nem hagy békén! Meghúzta a hajam! Anyaaa, mikor érünk oda? Mennyit kell menni? Nem tévedtünk el? Anyaaa! Anyaaa, éhes vagyok! Én nem ilyen szendvicset kértem! Mikor érünk oda? Leesett a szendvicsem! Mikor érünk oda? A strandon az én matracom fújjuk fel először! Enyém a második! Mindig én vagyok az utolsó! Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Igeeen! Végre. Szállás rendben, kipakolunk, de a kérdéseknek nincs vége. Mikor megyünk a strandra? Fogunk ma vízibiciklizni? Fagyizunk? Most ideköltözünk? Itt fogunk lakni? A legkisebb nem érti a helyzetet. Akkor leesik nekünk, hogy nem is tudja, mi az a nyaralás, el kell neki pontosabban magyarázni. Olvadunk szét a melegben, irány strand, hiszen ezért jöttünk.
Alig viszünk valamit: békalábak és búvárszemüvegek (kötelező), 4 gumimatrac (kötelező), homokozójáték műanyag hajókkal (elvárt), papucs (elhagyható, senki nem veszi fel), pokróc, törülközők, víz, és valami, hirtelen bekövetkező éhhalál ellen. Semmi extra, de ez még így is sok ennyi emberre. Strandsátor? Hűtőtáska? És más strandkütyük, aminek a létezéséről tudni sem akarok? Felejtős.
Váááá! Balaton! Vízbe vetjük magunkat, ki-ki vérmérséklete szerint, de a dobálás és a fogócska nem maradhat el. Aztán egyszer csak váratlan üvöltés, amihez véres száj is társul. Mi történt??? Kiesehett a fogahaaam! Nem baj, már úgyis nagyon mozgott. De beleesehett a vízbeheeeee! Nem fohog jönni a fogtündéhééér! A fogtündér még a vízben is megtalálja a fogadat.
Mi nem bírjuk addig, mint a gyerekek, egy idő után már a partról szemléljük az eseményeket, és jól megérdemelt pihenésünket töltjük. Felváltva figyelünk rájuk, addig a másik kikapcsolhat. Már éppen kezdtem ellazulni, ahogy gyönyörködtem a rég látott Balatoni tájban, amikor egy ismerős gyerekhang megszólalt mellettem. Kakilni kell. Szuper, soha jobbkor. Gyerünk. Zarándoklás a vécére megfelelő felszereléssel. Akció sikeres. Vonulhatunk vissza, gyerek a vízbe, megpróbálom felvenni az előző megzavart, idillikus pozíciót. Hogy hiányzott ez a nyugalom, a hullámok, a hegyek…. Kakilni kell. – töri meg a békés szemlélődést egy másik ismerős gyerekhang. Oké. Mi mással is tölthetnénk itt az időnket? Gyerünk. Aztán még egy gyerek előbukkan. Éhes vagyok. Fogunk ma vízibiciklizni? Mikor eszünk fagyit? Fogunk ma vízibiciklizni? Lángos, jégkrém pipa. Folytatódhat a vízben őrjöngés vegyítve parton várépítéssel.
Kicsit aggódva gondoltam az estére, hogy hogy fognak a gyerekek elaludni egy új helyen, de annyira kifáradtak, hogy senkit nem zavart, hogy másik ágyban alszik. A megszokott esti rutin után kidőltek. Ahogy mi is. Csak feküdtünk, és nem tudtunk megmozdulni, mint akin átment három úthenger és két tank, persze oda-vissza. És ez még csak az első nap. Szomorúan gondoltam a futócipőmre, amit otthon nagy naivan bepakoltam. Én holnap reggel biztos nem fogok futni!
Hamarosan belerázódtunk ebbe a nyaralás szisztémába. Olyanok voltunk mint az éhezők, akik elé most hirtelen rengeteg ételt raktak. Legszívesebben behabzsolnál mindent, de tudod, hogy végül nem fog jól esni, és csak fáj a hasad. Ugyanez van a szabadidővel és a lehetőségek végtelenségével. Megrészegültünk a sok lehetőségtől, hogy most AKÁRMIT csinálhatunk, és az volt a legnehezebb, hogy ne habzsoljunk, mert akkor csak elfáradunk és kikészülünk. Úgyhogy mérlegeltünk. Így is volt sok-sok fürdés, vacsorasütés-főzés tábortűznél, vízibicikli, fagyi, horgászat, kisvasút, kilátó, társasjáték, és még a futócipő is lábamra került. Szerencsére volt pár hűvösebb nap, amikor kirándultunk, mert nekünk jóval előbb elég volt már a strandolásból, mint a gyerekeknek, így szinte megváltás volt a hidegfront. Kirándulás közben arra is rájöttem, hogy nagyon igazságtalan voltam Boszniával, mert itt sincs sokminden kiírva, pláne nem a külföldieknek. Arcunkba üvölt a sok cirkusz, vursli, kirakódóvásár, és külföldieknek szánt drága luxushajózások (minket nem állított meg az utasokra vadászó rábeszélőemberke – Vajon miért?), de az igazi helyi érdekességeket itt is keresni kell. Emiatt viszontagságos körülmények között találtuk meg a töreki tanösvényt, amit kár lett volna kihagyni. Annyira változatos tájon haladt, hogy a gyerekek is simán legyalogoltak több kilométert, mert az élmények elfedték a fáradtságot: szöcske- és békavadászat, bodzasíp készítés, madárles, bandukolás tavak mellett, erdőn, réten, dombon át, és a legjobb, hogy rajtunk kívül senki nem volt ott. Ez az igazi kikapcsolódás. Nekem.
Az utolsó előtti napon már többet ültünk a parton, mint a vízben, még a gyerekek is. Azt hiszem telítődtünk. A gyerekeknek is kezdett hiányozni az otthoni, megszokott légkör. Na jó, menjünk haza pihenni, még két napig nem kell dolgoznom. Reggel hatékony bepakolás, és már indulhatunk is. Hány óra az út? Mikor érünk oda? Anyaaa, mikor megyünk bobozni? Mi van arra a táblára írva? Hány órára érünk haza? Nekem kakilni kell! …
