Fogta magát az addig konyhatündérként számon tartott nagyanyám, úgy a negyvenes éveiben, és földhöz vágta a fakanalat. „Na, most aztán már soha többet nem főzök semmit!”- és elvonult egy kis sziesztára. Bővérmérsékletű nagyapám az ajtót becsapta, és konstatálta: újabb bóna „Feli” életében. Talán, ha Máriának, Erzsébetnek, Margitnak születik, másként történt volna, de ő „Felicitásként” látta meg a napvilágot. Anno már a szülei kedélyeit is borzolta: a békebeli 20-as, 30-as években teniszezés közben a lábait villogtatta. Nagyapámat pedig épp egy fékevesztett kerékpározása során ejtette rabul, mármint amikor a szoknya alól kacérul kivillant a bokája. De az idők sodrása nem sokat tol a „Legyen szilaj míg lány, aztán szikkadjon mintafeleséggé!” dogmán. Feli pedig be is állt a sorba: jöttek, cseperedtek szép lassan a gyerekek, ő pedig főzött, csemetéket nevelt, véka alá söpörte a sok-sok mániáját – bélyeggyűjtés, könyvmolyság, komolyzene hallgatás, síelés, teniszezés, biciklizés… -, és nyelt és nyelt, és látszólag teljesen feladta önmagát: a szilaj Felit. Mígnem egyszer csak túlcsordult a pohár. Ezt persze nem a három nagy, hanem a késői, nem várt kicsi: Pistike: édesapám sínylette meg. Ő bíza a házikoszttal ellentétben: babos-szutykos-egyenízű konzerveken nevelkedett. Mert a nagyanyám egyszer rakta le a fakanalat, és soha többet nem emelte fel. Nagyapám dúlt-fúlt, fenyegetőzött, tört-zúzott, hidegháborús taktikába kezdett: minden mindegy volt, nagyanyám a több évtizedes önfeladás után visszavonhatatlanul lázadt. Nagyapám halála után pedig, ami pont születésemmel egy időben volt: felszabadult. Főzés helyett öt évesen szabadegyetemre cipelt, hangversenyekre jártunk, ami különösen érdekes volt, hiszen nagyot hallott: és folyamatosan üvöltve beszélt hozzám koncert közben. Róttuk az erdőt napestig, és utaztunk-utaztunk az aprócska lakótelepi lakásunkban. Soha sem főzött, és ez soha sem hiányzott… Sőt. Ő így volt tökéletes. Egy bátor nő a múlt századból…

Én nem vagyok bátor. Csak sodródó. Így ahogy múltak az évek, felültem én is a jól ismert családi „expresszre”. Pont annyi idősen szálltam ki, mint Feli. Nem tudatosan akkor, a közös időpontra csak később döbbentem rá. Ő egyszer és mindenkorra lerakta a fakanalat, én viszont évek hosszú latolgatása, önmarcangolása, a család perpetuum mobile fércelgetése, az ön –és a számomra legfontosabb emberek becsapása után egyszer csak elengedtem a legutolsó kis kórót, és belezuhantam a mélységbe a fájó lelkiismeretemmel és boldogtalanságommal együtt…

Eltelt azóta öt év. A mérleg? 46 évesen itt szöszmörög a karjaimban a másfél éves huncutka, a szobájában vég nélkül chatel a 14 évesem, a párom 12 évese pedig vérre menő csatákat folytat a gépen…

Aztán a fiókból előveszem azt az antik darabot, azt a kissé máló fakanalat – na jó, nagyanyám valószínűleg nem ezt vágta földhöz, mert szerintem ki is dobta a kukába – és rittyentek valami pofon egyszerűt, és összegyűlik az én kis hordám…