Mersz-e bátor lenni? – kérdezed és én elgondolkozom rajta, hogy merek-e vajon bátor lenni.
45 évesen túl vagyok sok olyan helyzeten, amikor bátornak kellett lenni. Amikor fel sem merült bennem, hogy lehetne gyávának is maradni. Nem volt más út előttem, mennem kellett arra, amiről később, utólag az derült ki, hogy arra a bátrak mentek. Érdekes, és új kép volt ez önmagamról, hiszen mindig félős, gyáva kislány voltam. Annyi mindentől féltem, felsorolni is nehéz.
Féltem a kutyáktól, nagyon, halálosan. Még akkor is, amikor már megszülettek a gyerekeim, és zsigerből rántottam őket magam elé, ha kutyával találkoztunk az utcán. Frusztrál, ahogy erre visszagondolok. Milyen anya már az ilyen? És mégis: ez is én voltam.
Aztán féltem a pókoktól. Volt, hogy órákon át rettegtem egy sarokban, amíg a gyerekeim apja haza nem ért, és el nem tüntette a lakásból a két helyiséggel odébb békésen gubbasztó pókot.
Rettegtem a víztől is. Soha nem jelentett önfeledt szórakozást a strand, az uszoda, a tengerpart. Volt rá okom, bőven, hogy ne az ellazulást jelentse nekem a víz.
Féltem a fiúktól, a férfiaktól is, ezért belemenekültem két évtizedre az első kapcsolatomba, pedig elég hamar kiderült számomra, hogy nem ő lesz az, aki mellett én kiteljesedett és szabad tudok lenni, de hosszan nem mertem kilépni mégsem.
Féltem az élettől. Féltem az önállóságtól, féltem a felelősségtől.
Azt kérded, hogy miért a félelmeimről írok, amikor ez a pályázat a bátorságról szól?
Hát pont azért. Mert a kettő nincs külön.
Mert ha nem féltem volna, akkor nem lett volna bátorság meglépni azokat a lépéseket, amiket megléptem végül. Akkor nem kellett volna bátorság ahhoz, hogy szép lassan kimásszak az engem bénító félelmeim börtönéből. Pedig az elején apránként, majd egyre ölesebb léptekkel haladtam kifelé ebből a börtönből. És minden egyes bátor lépés erőt adott a következő félelmem leküzdéséhez. Az, hogy elbántam egy pókkal (mit eggyel, az akkori lakásunkban valamiért milliószám voltak), erőt adott ahhoz, hogy legközelebb ne fussak el a parkban felénk tartó kutya elől. Így gyűjtögettem az erőmet minden egyes döntéssel.
És azt hiszem, hogy számomra a bátorság a döntésről szól, a döntés szabadságáról. Arról, hogy félek ugyan, de megteszem, ami előttem áll.
Akár azzal, hogy vállalva a környezetem ellenállását és ítéletét is, otthon, háborítatlanul szültem meg a két kisebbik gyerekemet. Katartikus, évekre munícióval ellátó élmény volt. Ebbe a tapasztalatba is tudtam kapaszkodni, amikor úgy éreztem, hogy megfulladok a házasságomban, és lépnem kell, ha életben akarok maradni. Rettegtem, de léptem. Nem tudtam, hogy hova lépek, nem volt róla tapasztalatom, hogy milyen önállóan élni, milyen lesz a négy gyerekemmel az új élet. Egy pillanatra sem bántam meg: sokszor volt bitang nehéz, de őszinte és szabad, amilyennek szeretem.
Ha nem lettem volna bátor, akkor nem mentem volna el egy búvártanfolyamra pont azért, hogy a víziszonyomat leküzdjem. Sikerült. Így élhettem át pár évvel később, hogy az óceán közepén delfinekkel úszom. Felejthetetlen élmény volt.
Ha nem lettem volna bátor, akkor nem indítom el a vállalkozásomat, hanem kibúvókat kerestem volna. De elindítottam, és sokaknak adott örömet, amíg működött.
Ha nem lettem volna bátor, akkor belesimulok szépen az adott keretekbe, elhazudom magamnak az egész életem: lehet, hogy látványosabb dolgokat tudnék felmutatni, mint amit most tudok, de nem lennék boldogabb, ebben biztos vagyok.
Azonban a szép és bátor menetelés mégis megszakadt egyszer: amikor kiderült, hogy rákos lettem, akkor egyszerre olyan intenzitással tört rám a félelem, amihez hasonlót sosem éltem át addig. Reszkettem és szűköltem, és magam sem tudtam, mitől félek jobban: attól, hogy belehalok vagy attól, hogy életben maradok. Addigra belefáradtam a fene nagy bátorságomba, elszállt minden erőm, összeroskadtam.
Akkor kellett a legbátrabbnak lennem: bevallani magamnak és kimondani, hogy félek, hogy nincs semmi más, csak a néma rettegés.
Feküdni a műtőasztalon, vagy a hófehér kórházi szobában, és várni az aktuális kezelésre, és közben bízni benne, hogy minden rendben lesz és csak várni, várni – a legnehezebb volt. Aztán pár hónappal később elolvasni a legújabb leletet, és újra nekifutni a küzdelemnek a döggel. És közben nem tabukat gyártani, beszélni róla, megmutatni magam, igen, rákos voltam, de talpra álltam, itt vagyok, vannak új terveim, céljaim, blogolok, futok, jógázom, újra tudok masszírozni, tanítani kezdtem, és közben nézem, nevelem a gyerekeimet és… és közben sokszor félek most is.
Kimondom, bátran.
