Képzeld csak, ezek a nagyszerű  Terézanyuk ismét jó kis témát dobtak fel: írjunk a bátorságról. Persze nem csak úgy általában, hanem csakis a saját bátorságunkról.

Ahogy két éve egy másik téma, ez is rögtön kicsit gyomron talált. És tudod miért? Hát azért, mert már oly sokszor hallottam életemben, hogy milyen bátor vagyok és gondoltam, miért ne írhatnám le, hogy mi mindenért? De közben az motoszkál bennem, hogy ha azt írom le, amiért már bátornak neveztek, hát az nem nagy kunszt, legalábbis nekem nem. Hiszen amit már kimondtam vagy megtettem, azt azért sikerült, mert hosszú önismereti munka van mögöttem, és ahogy a saját múltammal, úgy a családom múltjával is rendben vagyok. Megértettem, eldühöngtem, elfájtam, elgyászoltam és a veszteségek ajándékai is az enyémek immár. Így már kimondható, persze nem minden félelem nélkül, de kimondható. Na hallod, mindez legalább 15 évembe telt és belefér egy mondatba, Atyám!

Szóval, számtalanszor elmondtam már ország világ előtt, hogy felépülőben lévő társfüggő vagyok, s hogy alkoholbeteg család felnőtt gyermeke. Azt is elárultam egy interjúban, hogy életem legnagyobb teljességet adó munkáját – ugyan társfüggőségem okán –, de közvetlenül saját hibám miatt elvesztettem és iszonyú nehezen gyászoltam el. De nem adtam fel, újra kezdtem, s most a szakmámban dolgozom s maradok is itt halálomig, hiszen rengeteg a feladat.

Aztán azt is szégyen nélkül kimondom már – akár katolikus társaságban is -, hogy a harmadik férjem második felesége vagyok. Itt is nagy utat jártam be és most már nagyon jó!

Amikor kiíródott ez a pályázat, akkor halt meg nagybátyám, aki apai ágon közvetlenül az utolsó élő családtagunk volt. Eltemettük abba a sírba, ahol már nagyszüleink és szüleink is nyugszanak. Szépen megadtuk a végtisztességet nekik. S itt magva szakadt a mi családunknak. Így már tényleg nem halogathatom tovább, amit két éve tervezek, de nem tudtam, nem voltam képes megtenni: hogy írjak Neked. Neked, gyermekem, aki soha meg sem fogantál. Nagyon féltem, félek ettől, hogy ha majd le kell írnom Neked címezve a gondolataimat, vajon meg tudom tenni? Vajon elbírom az ezzel járó érzéseket?

Arról már szintén többször beszéltem, hogy ismertem fel a funkcionális meddőségem, amelynek lényege, hogy a gyermekáldásnak nincs testi akadálya. A lelki munkának tehát nekigyürkőztem, de már nem tudtam megoldani, mert közben kiöregedtem a szülőképes korból. Azt is kimondtam már, hogy az én életemben az is nagy dolog, hogy a hivatásomra rátaláltam és azt elég jól művelem, de még inkább az a nagy eredmény, hogy képessé váltam az elköteleződésre. Így sikerülhetett a harmadik házasságom. Szóval, minden nincs, de én igazán elégedett lehetek. Ha kérdeznek erről, akkor már egy ideje megvannak a letisztult gondolataim, hitem és mondataim. Hogy azért nem vagyok képes például a mesterséges megtermékenyítésre, mert mélységesen hiszem, hogy a teremtésben a férfi és a nő mellett a harmadik az nem az orvos, hanem egy, az embernél hatalmasabb erő. S hogy örökbe fogadni meg azért nem tudok, mert nem bízom magamban, hogy elbírom azt a sok-sok fájdalmat, amit egy, az édes szüleit elveszített gyermek hozhat magával.

De ha becsukom a szemem és magam elé képzellek Téged (talán Szabó Berta?), akkor ezek a mondatok, okok, magyarázatok olyan fájdalmasan kevesek lesznek. Bűntudatot érzek, hogy nem voltam ügyesebb. Szégyellem magam, hogy nem tudtam elhárítani az akadályt a megfoganásod elől, drága Gyermekem!

Amikor hozzád próbálok szólni, olyan semmicskék ezek az indokok, de azt hiszem, talán azért, mert nem erre van most már szükség. Nem magyarázatok kellenek, mert már nincs más hátra, mint hogy elbúcsúzzak Tőled örökre. Úgy, ahogy azoktól a szeretteimtől is elbúcsúztam, akik valaha éltek, de már nincsenek köztünk.

Nem ismerhettelek soha, mégis itt vagy a lelkemben mélyen bevésődve. Itt vagy velem minden hétköznap, minden anyák napján, minden karácsonyfa alatt, minden húsvéti tojáskeresésben és minden gyermekben is, akiknek felcseperedését láthatom. Mindenkor ott vagy: amikor ők pihés fejű, csodás illatú kisbabák, amikor az első mosolyukat rám ragyogtatják, de akkor is, amikor nyűgösek és ordítanak, mert fáj a pocakjuk. Ott vagy, amikor oviba mennek, amikor jelmezbálba és aztán megilletődötten és foghíjasan az iskolába.

Drága Gyermekem! Ettől féltem hát nagyon-nagyon, hogy számodra nincsenek megfelelő szavaim.

Az már egyre jobban megy, hogy amit neked nem adhattam, adhatok meg, azt végre megadjam más, hozzám közelálló gyerekeknek, mint ahogy a kapott ruhácskákat is elajándékoztam, tudod, már rég.

Mi maradt nekünk? Lélekben ez a semmihez sem hasonlítható kapcsolat. Itt a Földön pedig egy babadoboz, amelybe eltettem azt szép kis piros blúzt és egy ruhácskát, kicsi játékokat és édesapád levelét, aki azt már hősiesen megírta másfél éve, amikor ezt kértem tőle. S most melléteszem ezt is, így lesz teljes.

Isten Veled!