Meghirdetése óta vonz a pályázat, mégis az utolsó pillanatig gondolkodtam, írjak-e magamról, korlátaimról, azok átlépéséről. Bátortalan voltam abban, hogy a bátorságomról írjak. Most ezt a korlátomat is át kellett lépnem.

Innen, a korlát másik oldaláról visszanézve úgy tűnik, vastag cölöpöket látok, mélyen a földbe verve. Közöttük kacskaringós utak vezetnek idáig, ahol most állok. A cölöpök a bátornak tartott döntéseimet szimbolizálják, a kanyargós utak pedig az általuk kijelölt járatokat jelentik, melyeken hol dinamikusabban, hol erőtlenebbül, de mindig végighaladtam.

Határozott, s talán bátor döntéseimet hosszas határozatlanság, mérlegelés szokta megelőzni. Ha azonban megszületik az IGEN (vagy a NEM), tovább már nem kérdés, hogy végigviszem-e, amit elhatároztam. Így történt ez a válásom esetén is.

Két kisfiam ekkor még óvodás volt, szülői, nagyszülői háttérrel nem rendelkeztem. Éreztem azonban, hogy ha nem lépek ki a számomra elfogadhatatlan helyzetből, tönkre fogok menni lelkileg, s talán testileg is, s nem lesz erőm felnevelni gyerekeimet – holott ez mindennél fontosabb volt az életemben. Válást kezdeményeztem, s ezt követően tízszeres erővel, energiával éltem meg családfenntartói szerepemet. Nappal teljes állásban dolgoztam, éjjel könyveket fordítottam. Bátorságként említem, hogy a biztos munkahelyet az akkor még kevésbé elterjedt vállalkozói létre váltottam, mert saját erőmet ismerve hatékonyabbnak tartottam ezt a lehetőséget. A bizonytalanságtól való félelmet nemigen ismertem.

Örömmel láttam, hogy szépen halad az életünk – van házunk, lakásunk, a gyerekek jól tanulnak. Hopp, az egyik már el is költözött, miután egy vidéki orvosegyetemre nyert felvételt. De miért is nem a pestin tanul? Ja, hogy el akar itthonról költözni? Történt volna valami, amit nem vettem észre a nagy hajtásban? A másikkal is egyre nehezebb megtalálnom a hangot? Mi történt itt az évek során? Erre nem voltam felkészülve, megijedtem, elkeseredtem, haragudtam. Azt hittem, a mi hármasunk egy nagyon erős kötelék, amiben ők is jól érzik magukat. Nagyot tévedtem, s ez a felismerés fordulópontot jelentett az életemben.

Próbáltam megérteni a helyzetet. Új módszereket találni a kommunikációnkhoz. Bepótolni a bepótolhatatlant. Amikor rádöbbentem, hogy olyan már sosem lesz, mint amit korábban elképzeltem, gondolkodni kezdtem azon, hogy mi az, ami menthető az adott helyzetben, s min lehet még változtatni. Először is az elvárásaimat kell elengednem. Aztán meg kell próbálnom megérteni őket. Meg persze magamat. Fel kell építenem önmagamat egy új szerepkörben: amikor a gyerekek leválófélben vannak, sőt, amikor már leváltak. Amikor már nem vagyok az életük nélkülözhetetlen része. Fontos vagyok-e egyáltalán még számunkra? Önmagam számára vajon fontos vagyok-e? Egyáltalán: ki vagyok én nélkülük?

Újfajta identitást kellett kialakítanom magamban ahhoz, hogy ne kudarcként éljem meg a helyzetet – persze ezt könnyen kimondom ma már. Akkor azonban csak annyit éreztem, hogy van bennem egy hatalmas hiány, üresség, csalódottság. Mit kezdjek vele? Ekkortájt bukkantam a Terézanyu klubra, ahol megérintett a beszélgetések mélysége. Sokat segített a támogató női csoport, akikkel néhány évig zárt közösséget alkottunk. Ez ágyazott meg annak, hogy 60 évesen jelentkezni mertem a Károli egyetem mentálhigiénés segítő szakember posztgraduális képzésére. Viccelődtem néha azzal, hogy párhuzamosan rendelkezem nyugdíjas- és diákigazolvánnyal.

A képzés legmeghatározóbb mondata az volt számomra, hogy a problémákon nemigen tudunk változtatni, az ahhoz való hozzáállásunkon azonban igen. Én igen sokat változtam, mert változni akartam. A képzés végén szakdolgozati témául a gyerekek leválását választottam. Írtam az általam időközben létrehozott önsegítő csoportról, melyben gyereküket egyedül nevelő édesanyák vettek részt. Jó volt megélni, hogy saját tapasztalataim és a tanultak együtt hogyan állnak össze egy olyan egésszé, ami másoknak is segítségére lehet. A témával ma is intenzíven foglalkozom, s örömmel vettem észre, hogy e folyamatban lassanként kialakult egy egészséges és szeretetteljes felnőtt-felnőtt viszony a fiaimmal. Ennél többet nem is kívánhattam volna.

Az elmúlt év során korábbi életvitelem is átalakult. Felfedeztem az art-mozikba járás örömét, a színházak, a nyilvános főpróbák izgalmát, szépségét. A bakancslistámon szereplő busójárást sem halogattam tovább. Még nyugger üdülésre is pályáztam, pedig ettől nagyon féltem. Mivel „szerencsére” kevés a nyugdíjam, sikerült egy négynapos luxus – wellness gyulai városnézést abszolválnom. Szuper volt, egyáltalán nem zavart, hogy egyedül vagyok. Sőt!

A lelkiek és szellemiek után jöjjön végül a test. Bár az életemben mindig fontos volt a sport, nagy „tehetséggel” rendelkezem az elkényelmesedésre, ami hízáshoz, hangulatom romlásához, visszahúzódáshoz vezet. De jól ismerem ezt a folyamatot! Ha azonban egyesületben sportolnék?

Eszembe jutott, hogy az utcám végétől kőhajításnyira van egy evezős sportegyesületet, ahová kisiskolásként fiaim is jártak – még aznap kinn voltam a szigeten, s már ülhettem is a négypár evezős csónakba.

Most kezdtem velük a második évadot, s úgy érzem, lassan a régiek sem úgy tekintenek rám, mint egy csodabogár öreg/idősödő turistára, aki időnként rollerrel érkezik (mert megsúgom, azt is vettem – ugyanis bár közel van a sziget, túl sok időt vesz igénybe az oda-visszajutás, kerékpárt pedig nem bírok átcipelni a sok lépcsőn).

Idén azt vetettem fel, hogy ha találnak olyan (evezőgépes) versenykiírást, ahol léteznek korosztályos kategóriák, szívesen elindulok 60+-ban, esetleg nyáron már 65+-ban. Örültek a felvetésemnek, hisz állítólag ebben a korosztályban a konkurencia gyérülése miatt eséllyel rendelkezem.  Ha majd a 80+-ban indulok, országos bajnok is lehetek!