Csak ülök, meredek magam elé. Egyszer csak a könnyek is megjelennek, kibuggyannak, folynak lefelé az arcomon. És csak folynak, folynak, vég nélkül. Megint nem sikerült.

Megint nem sikerült szeretkeznem a párommal.

Ahogy közeledett felém, én összehúzódtam. A félelem teljesen megbénított. Addig vágytam rá, de amint éreztem, hogy az ágyéka a hüvelyemhez közelít, lábaim összecsukódtak, kezeim ökölbe szorultak, elfordítottam a fejemet. Elöntött a szégyen.

Ismét a sikertelenség.

Ő gyengéd, vigasztal, átölel. Én ellököm, nem tudok a szemébe nézni. A sokadik alkalom után már nem is akarok tovább próbálkozni. Nekem ez nem megy, képtelen vagyok a szexre, keress mást, akivel szabadon élheted meg a párkapcsolat ezen részét is – kiabálom. Bántani akarom, de valójában magamat bántom. El akarom vele hitetni, hogy neki egy nálam sokkal jobb nőre van szüksége. Aki mellesleg szebb is, meg idősebb is…nem egy 25 éves kis fruska…ugyan már, mit tudok én nyújtani egy 32 éves férfinak?

A gondolatok kezdenek felemészteni. Nekem miért nem megy? Másnak miért igen? Nem tudom boldoggá tenni a páromat, nem tudok örömet okozni egyetlen férfinak sem…nem vagyok igazi nő. Defektes vagyok, egy lúzer.

Ülök magamban és ilyeneken agyalok. Közben persze sajnálom is magam. És a kedvesemet is. Ördögi kör. Ennek már sosem lesz vége, kész, ennyi – sóhajtok fel sírós hangon. Úgy éreztem akkor, hogy vége a világnak. Hogy megbuktam nőként, társként, szeretőként. Mintha nem tudtam volna teljesíteni egy kötelező feladatot. Nem értettem, mi a baj. Dühös voltam magamra, a világra, mindenkire. Utáltam ránézni még a nőkre is. Mert mi az, hogy nekik sikerül, nekem pedig nem?

Aztán elkezdtem olvasgatni a neten. Összeszedtem magam, és nekiálltam megkeresni a probléma nevét. Nem tudtam, létezik-e egyáltalán, vagy egyedi eset vagyok. Persze rögtön elsőre belefutottam a vaginizmus kifejezésbe, de el is hessegettem. Nem, az nem lehet, hogy nekem vaginizmusom van. Tovább is görgettem a kurzoromat. De valahogy vissza-vissza tértem ehhez a fura kifejezéshez. Olvastam a tüneteket, módszereket a „gyógyítására”, azonban még mindig hevesen ráztam a fejem: nem, ez nem az én történetem.

Pedig hiába: szembesülnöm kellett vele, hogy ez bizony az én történetem. Szexuális szorongás, fájdalmas behatolás, sokszor lehetetlen együttlét a túl feszes és szűk hüvely miatt…

Fáj, fáj, fáj…nem csak fizikálisan, hanem a lelkemnek is. Mert nem tudok teljesen együtt lenni azzal a férfival, akit szeretek. Akinek mindent meg szeretnék adni, akit magamba szeretnék fogadni, azonban a szeretet nem tud érvényesülni, csak a folytonos szorongás és félelem. Fáj, hogy elhúzódom tőle, fáj, hogy nem engedem, hogy megérintsen, fáj, hogy egy olyan nővel van együtt ebben a pillanatban, aki nem tartja magát teljes értékű nőnek. Fáj, hogy nem bízom magamban, fáj, hogy nem bízom benne.

Valahogy minden fájni kezd. Fáj a belátás: problémám van. Fáj a szégyen, hogy nem mertem megvallani senkinek. Fáj, hogy nem ismerem a saját szexualitásomat, hogy megmagyarázhatatlan módon félek olyan dolgoktól, amik a nőiségemhez hozzátartoznak… Aztán rájöttem, hogy ez a probléma már nem csak a vaginizmusról szól, hanem arról is, hogy 25 évesen nem tudok nő lenni, nem is szeretek nő lenni, nem tudom elfogadni ennek a „létformának” a szépségeit és nehézségeit. Szégyenkezem, amiért nem vagyok olyan, amilyet a társadalom elvár, szégyenkezem, amiért nem tudok a kiszabott szerepeknek megfelelni. Elhitettem magammal, hogy érdemtelen vagyok a jóra, a szeretetre.

Miért érzem ezt? Miért olyan nehéz bízni a saját erőmben? Miért kellene nekem megfelelnem bárkinek is, saját magamon kívül? Mindegyik kérdésre ott van bennem a válasz, tudom őket…

…mégsem merek szembenézni magammal, a nővel, aki vagyok. Egyelőre.