“Azt mondod, üljek le melléd,s meséljek neked, úgy, mint régen… Meséljek az életemből, a múltról, arról, hogy bátor voltam e? Hát… Tettem a dolgom, mint mindenki más, de soha nem gondoltam arra, hogy amit csinálok, ahhoz bátorság is kell. Egyszer, mondjuk mikor egy nagy szekér fával az egy tehénnel béjöttem a Hegyből – tudod hol van, gyermekkoromban jártál te is ott, – azon a meredek, köves úton kellett jönni a tehén előtt, s tartani vissza, hógatni, hogy erőst ne siessen, mert akkor baj lesz – szóval akkor ijedtem meg, mikor komámasszony Tiszásban az aljban, mikor meglátott, felfogta a kezét, s azt mondta: – Kománé, ha azt a hegyet erdőstől, mindenestül nekem adnák, én akkor se jönnék bé a marha előtt! Ha megszabadul a szekér, s elüt, ott halsz meg! Ki neveli fel a gyermekeidet? – no, akkor meggondolták, hogy tényleg igaza van… Amíg jöttem, csak arra figyeltem, hogy hova lépek, s az járt a fejemben, hogy ha hazaérek napvilág, gyorsan le a fát a szekerről, szedek a kertből egy kicsi ződfuszulykát, s osztán gyorsan gyújtani be a kemencébe, s dagasztani, mert mire virrad a sütet kenyerrel vissza kell érjék, mert a gyermekek éhesek. Nem maradt, csak egy sorkolat kenyér nekik ott, az es jó száraz, de hamarább se jöhettem, mert egyszer a régi kenyer el kellett fogyjon, s a rendet és fel kellett takarni. Tudtam, hogy erőst várnak vissza, kiváltképp apád, ő volt a kisebb s az anyásabb… Máskor gyalog mentem haza, az ösvényen, mondtam a rózsafüzért, s mire az egész titkot elvégeztem, otthon es voltam, fogtam sütni. Mikor készen volt, a kenyereket belé az átalvetőbe, azt fel a vállamra, s indulás vissza… Nem, soha még se fordult a fejemben, hogy félni kéne, pedig eleget mászkáltam éjjel az erdőbe. Igaz, akkor a vadállatok es mások voltak, ha ember nem zavarta, ők se bajlódtak vele. De most, ha meggondolom, méges gyáva voltam, mert soha nem szóltam vissza anyósomnak, pedig soha nem szeretett… Nekem voltak szép ruháim, rakott szoknyám, mikor férjhez mentem, mert szolgáltam Szegeden, s tudtam venni, s neki s a leányának csak a régi fótozott szőttes rokolya volt… Irigykedett és eleget, folyton kurvázott, de nem volt mit csinálni. Nekünk, mikor férjhez mentünk, azt mondták: – Ördöghöz mentél,ördöggé kell válni! Nem erőst lehetett mást csinálni, főleg, ha birtok is volt, nagygazdák voltak. Hova ment volna a fehérnép, otthon még elegen voltak rajta kívül. Szerencsére nagyapád erőst jó ember volt, hajlott utánam, így könnyebb volt nekem is. Képzeld el, megszoktam, hogy mikor mentünk a mezőre szántani,a tarisnyába a szalonna s kenyér mellé könyvet is pakoltam! Míg a marhák pihentek, faltunk egy kettőre, s valamelyik fogott neki hangosan olvasni, aztán cseréltünk. Így olvastunk sok Jókait, Mikszáthot. Olyan is volt, hogy észre se vettük, hogy sötétedik, úgy beleéltük magunkat… Szerencsére anyósom nem járt a mezőre… Ahogy végiggondolom, tényleg gyávák voltunk nagyon, s tudatlanok… Ti, ez a korosztály vagytok a bátrak, mert kiálltok magatokért, mertek élni úgy, ahogy szeretnétek, s jól teszitek. A szomszédban van egy kicsi seprőtollú leányka, örökké olyan búskomor volt, csak élt, mert muszáj volt neki. S hát, a minap nézem, megfestette a haját kékre, s ettől úgy kivirult érted e, mert mert önmaga lenni… Olyan peckesen menyen most, s én, vénasszony, a kilencven esztendőmmel ha nem szégyellném, megállítanám, s megdicsérném, de félek az anyjától,aki eddig agyvérzést kapott. Nem az számít, hogy mi jó a leányának, hanem, hogy más mit mond… S ott a keresztlányom, verte az ura eleget, s most ott hagyta! Az anyja segít, ha kell, s neveli szépen a gyermekeket, le a kalappal! Hát, azt mondom, legyetek bátrak, te is olyan kicsi csendes leányka voltál, soha nem gondoltam volna, hogy egyedül, egy nagy városban megállsz a saját lábadon, keresel munkát, s megélsz belőle! Látszik, hogy én neveltek, de az én bátorságom immár kicsi helyre került, még a mozgó lépcsőtől is félni kezdtem, nemhogy a Hegybe kimenjek!”
