Nem csak házat vettünk az Alföldön, hanem emlékeket is. Egy teljes életművet. Korábbi tulajdonosai szinte mindenüket otthagyták. A felhalmozott, minden szobát, melléképületet, padlást beterítő ingóságok arra engedtek következtetni, hogy maximum egy bőrönddel távozhattak, amikor magára hagyták egykori otthonukat. Talán nem fűzték jó emlékek őket ezekhez a tárgyakhoz, amiért ilyen könnyen megváltak tőlük. Vagy csak egyszerűen megtanultak elengedni. Ez az, amit nekem gyakorolnom kellene. De sürgősen! Mert én viszont még az ő tárgyaikat sem tudom elengedni, nemhogy a sajátjaimat. Szakmai ártalom. Olyan mélyen ástam magam a hulladékkérdésbe alapítványi munkám során, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz bármivel is gyarapítanom a kommunális hulladékot. Mindenben látom a lehetőséget. Forgatom, méregetem és ha nem találom alkalmasnak arra, hogy magam használjam, esetleg eladományozzam, akkor az anyagát meghatározva igyekszem dönteni sorsáról. Ebben a kérdésben jócskán a túlsó ló másik felére estem át, olyannyira, hogy a karámon is kívül vagyok már. Hónapokba telt, mire megtaláltam a helyét a ránk hagyományozott értékeknek. Jutott belőle helyi rászorulók csoportjához, de egyszer telepakoltam a teherautót takarókkal, meleg holmikkal és osztogattam az utcán élőknek a közeli nagyvárosban. Teljes értetlenséggel fogadtak. Nem baj, majd megszoktok – gondoltam magamban – kiindulva abból, hogy előző lakhelyemen mennyien ismerték már a piros teherautót sorstársaik közül.

Amit viszont még a házból ezidáig nem tudtam száműzni, azok a könyvek. Négy ládányi vegyes irodalom. Azt mondják értéktelenek. Nem kell se egy könyvtárnak, se antikváriumnak. Elvihetném egy papírgyárba, vagy az iskolai papírgyűjtésre, de képtelen vagyok rá. Megszakad a szívem értük. Hogy mit látok bennük? Azt az Isteni szikrát, ami a szerzőket megérintette és tollukon keresztül helyet kért magának a Világban. Rengeteg munkát, amíg minden sor megfelelő minőségben papírra került, majd a kiadás körüli teendők végtelen sora, hogy a végén az illatos, ropogós mű elérhesse az olvasót. Maradtak tehát velem, és ha elmegyek a ládák mellett időnként késztetést érzek, hogy egy-egy darabot jobban szemügyre vegyek, átlapozzak. Így akadt a kezembe a Szülőszoba, tessék belépni! címet viselő remekmű is, melyből a lapozgatást közben egy kártya esett ki. Rajta a következők: Elismerésül kiváló politikai munkájáért!

Elméláztam az átadás körülményein. Az én fejemben efféleképpen történt a nagy esemény:

Feldíszített bálterem, halk morajlás. Szürke kosztümös elvtársnők, fekete öltönyös elvtársak izgatottan várják, hogy elkezdődjön az ünnepség. Kiváló dolgozó érdemrendek kerülnek most díszplakettben, boldog büszke tulajdonosukhoz és ami még feszültebbé teszi a légkört: kinevezések következnek. Az abszolút esélytelenek ugyanolyan izgatottak, az ünnepség záróakkordjaként megrendezésre kerülő táncest miatt. Ahol is akad némi esély rá, hogy megfelelő mennyiségű konyaktól lazulnak az erkölcsök.

A tribünön piros pozsgás, jól megtermett pártitkár úr bajsza alá emeli a mikrofont. Egyenként szólítja érdemeik elismerésére az érintetteket. Tavaly ürült a főosztályvezetői poszt. Béla bácsi nyugdíjba vonult. A staféta várományosai Pirike a fiatal, agilis, rendkívül éles eszű bajtársnő 2 diplomával vagy Jenő a volt KISZ titkár nem mellesleg esztergályos, a munkásosztály krémje. Egyenlő esélyekkel indulnak. Legalábbis Pirike így gondolja. Fel is hangzik a neve, ám amikor a színpadra lép az ominózus könyv és egy vörös bársony plakett üti csak a markát, meg egy kaján kacsintás. Zavartan lép kettőt hátra, majd a tehetetlen dühtől zokogásban kitörve hagyja el megaláztatásának színhelyét. Kicsit később, mikor rendbe hozza magát, a terem végében szoknyákat stírölő pártitkárelvtárs elé vonul. Válaszokat vár.

– Pirike, mégis mit gondolt? Ja, hogy kidolgozta a belét, miközben Jenő feltett lábbal kavargatta a kávéját? Na, de kérem, vannak magától értetődő szabályrendszerek, akarom mondani törvényszerűségek. Ennek folyományaként és értelmében kell eljárnunk és döntéseket hoznunk. Magácska eleget építette a szocializmust az eszecskéjével, itt az ideje, hogy bevesse a méhét is. Na eriggyen!

Szóval, az én elmémben valahogy így rajzolódik ki annak az estének a képe. És nem, nem vagyok egy radikális, elvakult feminista. Hiszem, hogy az anyaságnál nincsen csodálatosabb. Na, de! Valakit jó politikai munkájáért, kiváló teljesítményéért azzal jutalmazzanak, hogy köszönjük elég, menjél inkább szülni! Hát finoman szólva is diszkriminatív és megalázó.  A legnagyobb baj, hogy nem csak a múltról és egy letűntnek vélt rendszerről ad tökéletes képet, de a mairól is. Mert, bár kerülhetnek nők bársonyszékekbe, magas pozíciókba, de dolgozniuk egészen biztosan többet kell érte, az esetek túlnyomó többségében kevesebb bérért. Folyamatosan bizonygatva, hogy igenis kiérdemelték. Az eszükkel! Nem a szoknyájuk hosszával, hajuk színével, vagy valamely rokoni kapcsolat folytán. A társadalmi megítélés pedig nagyon lassan kullog a nehezen elindult változás után. Hány generációra lesz még szükség, hogy ezt levetkőzzük?