Kedves Anya!
40 évesen nézhetek most vissza eddigi életemre. Sok vagy kevés, egyre kevésbé tudom. Későn eszméltem fel a világra. Férjem szerint burokban nőttem fel. Igaza van. Ez a burok zárt volt, de nem meleg, magányos és szomorú világ. Irigylem azokat, akik szeretnének visszamenni gyermekkorukba. Én örülök, hogy vége. Mindig úgy éreztem magam köztetek, mintha véletlenül cseppentem volna oda. Meg is kérdeztem egyszer, hogy a ti gyereketek vagyok-e. Válaszként kaptam egy ütést a lábamra. Emlékszem a kádban álltam, fürdés után töröltél. Nem olyan lettem, mint amilyennek vártál. Csak sejtem, ez lehet az oka mindennek. Nem az a szomorú, hogy így van, hanem az, hogy magadnak sem merted, mered bevallani.
Azért kezdetben szép kisbaba voltam, igaz, vörös hajú, két sötét hajú szülőtől. Hogy lehet…?Majd befestetem – mondta apám már akkor. Nagymama szerint: máshova fajzottam. Az orrom pedig szerinted attól lett „görbe”, hogy apa egyszer véletlenül kiborított a babakocsiból. Másként nem is lehetett. Majdnem el is hittem, bár motoszkált a fejemben, hogy hátha mégse, hiszen a másik nagymama…
És kezdtem cseperedni. Ebből az időből nem túl sok mindenre emlékszem, néha olvastatok, néha társasoztunk. Jó gyerek voltam, szépen eljátszottam egyedül, nem kellett sok játék, nem unatkoztam, nem kértem újabb ajándékokat. Viszont jó nagy sírásokat tudtam rendezni, mikor szembekerültem akaratoddal, esetleg nem ettem meg a sóskát, vagy késtem a vacsoráról és jól kikaptam a fakanállal. Emlékszem, akkor a folyosóról beszólt a szomszéd néni, hallva a jajveszékelést, hogy van-e valami baj. Többször elképzeltem, hogy egy angyal levisz engem az emeletről, az ablakon át. Kiabáltál velem, mert nem tudtam a sírást időben abbahagyni. Ez igaz, és a fuldokló, csuklást okozó sírást már nem volt kellemes hallgatni. Csönd. És rend. Legszorongásosabb napjaim később a szombatok voltak, a heti takarítás ideje. Mindig azt éreztem, hogy segíteni szeretnék, de nem merek neked szólni, mert ideges leszel és visszakérdezel: „nem látod, mit kell csinálni?” Fáradt voltál, elkeseredett, kiábrándult? Ma sem engedsz mosogatni, én pedig nem merlek kérdezni: segíthetek?
Az anyák napja az év legnehezebb napja máig a számomra. Talán kisiskolás lehettem, kirendezgettem az ajándékaidat gondosan a konyhaszekrényre, te pedig úgy tettél, mint aki észre sem veszi. Vagy máskor: nem sikerült a tűpárna szivet időben befejeznem, aznapra lett csak kész. Ülök a fotelben és hímzek, s te körülöttem tologatod nagy mogorván a porszívót. Máig meg van az a szív, tűkkel tele…
Szuperérzékeny vagyok, minap hallottam a rádióból. Pont rám illett minden leírás, talán egyet kivéve.
Emellett fogyatékos is. Csúnyának tartottam magam, kerültem a fiúkat. Még akkor is, ha valakinek felkeltettem az érdeklődését, sőt. Az utolsó perc utolsó lovagját választottam, rosszul. Viszont az életem megfordult, anya lettem. Egészséges kisfiút szültem. A mi viszonyunkban ez nem okozott változást, de én kicsit gyökeret eresztettem a világba. Megvettem életem első csíkos nadrágját! Melltartót hordtam. A többi kismamához hasonló, lakótelepi életet folytattam.
Könnyek közt fogadtad az első gyermek hírét, mérgesen a másodikét és a harmadikét.
A harmadik: lány! Te jó ég, mi lesz most! Barátnőim gratuláltak, mondták, hogy milyen jó lesz és végre a két fiú után! Én megrémültem, nem értettem mire jó ez, hiszen stramm fiús anyuka vagyok. Úristen, lány! Féltem attól, hogy nem lesz szép, hogy nem értjük meg majd egymást, hiszen annyi ilyesmit hallani, mikor két dudás nem fér egy csárdába…
És megérkezett egy forró nyári délelőtt egy gyönyörű fekete kislány! És láttam, hogy nem kell tőle félni, hiszen nagy szüksége van rám.
Te is tudod, hogy RÁD hasonlít és az unokatestvéremre, aki aztán tényleg egy igazi jó nő. Szóval mégis bennem volt minden! Minden bent a génjeimben, ami neked hiányzott, mikor azt mondtad: nem hasonlítasz rám.
Egy generációnak el kellett telnie ahhoz, hogy végre helyre kerüljön anya és lánya kapcsolata. Nem tudom, mi volt közöttetek a baj, de volt. Velem babaként nem tudtál mit kezdeni, ahogy mondtad nemrég: nem volt hozzám türelmed.
Zsófival lenni az első perc óta gyönyörűség. Naponta hálát adok érte Istennek. Igaz, az első fiamnál kellett megtanulnom a szeretet mesterségét és elég sokáig tartott. Első fiam kirakati baba volt csak számomra: mikor sétálni indultam vele, őt és a babakocsit mutogattam. Időközben megtanultam azt is kimondani:szeretlek. Sokáig azt hittem, hogy annyira száraz, érzelmeit rejtegető típus vagyok, hogy nem tudom a számra erőltetni. Nem így volt, maga a szeretet/szerelem hiányzott. Zsófi naponta kimutatja felém szeretetét. Gyakran így: „anya, ma még nem is mondtam, hogy szeretlek”.
És ha valami frappáns befejezést szeretnék, akkor azt mondanám, hogy minden munkahelyi kudarcom, szorongásom és sikertelenségem ellenére boldog lehetek, mert egy nagy feladatot már elkezdtem beteljesíteni: unokáim szüleit tanítom a szeretetre.
