Nem panaszkodhatok. Harminc évig éltem a gondtalan szinglik, majd további néhányig a boldog szerelmesek felhőtlen mindennapjait. Eközben hatalmas öntudattal osztottam az igét a szülői értekezleteken: hogyan is kell egy, két, avagy három gyermeket kifogástalanul nevelni. Hogy milyen fontos a türelem, a figyelem, a következetesség és az együtt töltött minőségi idő.
S hogy nekem magamnak mindeközben miért is nem volt sajátom? Többek között azért, mert valahol nagyon mélyen pontosan tudtam, hogy gyereket nevelni kifogástalanul legfeljebb teoretikusan lehet.
Aztán egy szép decemberi reggelen elfolyt a magzatvizem. És nekem senki nem szólt, hogy innentől már soha többé nem fogok aludni.
A szülés utáni éjjel az adrenalin, a gátseb és a kőkemény szülőágy nem hagytak aludni, mely utóbbin valahogy ottfelejtettek. A következő kettőn a szobatársaim, de leginkább a saját gyerekem üvöltése tartott ébren, és ha véletlen úgy hajnal felé mégis elszenderültem volna, akkor bejött az éjszakás nővér, és végtelen gyöngédséggel a fülembe súgta: „Éva, most megmérem a lázát, jó?” JAJDEJÓ! Már majdnem azt álmodtam, hogy alszom!
A kórházból úgy mentem haza, hogy három napig szinte egyáltalán nem aludtam. Összesen is legfeljebb háromnegyed órát. És akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet.
Édesanyám – az Isten áldja meg – az első hetekben olyan szinten odatette magát, hogy a végén már ő hallucinált a kialvatlanságtól, ennek ellenére sem sikerült megoldani, hogy akár csak egy éjszakát is végigalhassak. Sokan nyugtattak, többek között ő maga is, hogy három hónapos korától majd már lehet, hogy átalussza. … Aha… Legfeljebb a vacsoraidőt…
A lányom 14 hónapos múlt. Én azóta nem aludtam… Már úgy normálisan, ahogy az emberiség jelentősebb része szokott.
Hogy a történet még kerekebb legyen: egy szobában lakunk öten. Ő, a férjem, két kutyus meg én. Bagoly típus vagyok, az én esetemben ez azt jelenti, hogy ha délután fél hatkor már csak vonszolom magam a fáradtságtól, akkor is kipattan a szemem legkésőbb kilenckor, és jó esetben csak éjjel egyig nem tudok elaludni. Viszont mióta anyuka lettem, apró porszem került a bagolyság gépezetébe, amelyet úgy hívnak: altatás. Ezt a kisgyermekes családok körében oly népszerű társasjátékot mi a következő szabályok szerint játsszuk:
- Elsőnek mindig a férjem alszik el.
- Másodiknak én szeretnék, de én általában kimaradok a dobásból.
- Ha a lányomnak sikerül néhány perccel apa után elaludnia, akkor megnyertem a játékot. (Ez kifejezetten ritkán fordul elő.)
Néha többé-kevésbé egyszerre alszunk el, és olyankor jó… Úgy másfél percig… Mert alélt pilláim mögött rendre felsejlik hol az éhező, hol a séta után sóvárgó kutyáim képe, vagy a romokban heverő konyha, és a mosógépben nyögő, egyre áporodottabb szagot ígérő, szárítókötélért fohászkodó ruháink halvány sziluettje. Ilyenkor mindig nyüszítek kicsit. Nem könnyű ám az édes álomból átlépni a keserű valóságba. Úgy éjfél és egy óra között szoktam rádöbbenni, hogy uramisten, én mindjárt összeesem a fáradtságtól. Reszkető térdekkel indulok el a franciaágy irányába, de még félúton se járok, amikor a lányom felébred, és folyamatosan növekvő hangerővel ordítja, hogy azonnal adjak valami tejecskét, különben most rögtön fölébreszti a fölöttünk lakót is. (Szerintem már elköltöztek.) Ez a szertartás nagyjából húsz percet vesz igénybe, és én végre eldőlhetek az ágyon, hogy átadjam magam Morpheusznak. Életemben senkit nem kívántam még ennyire. És abban az áhítattal teli pillanatban, amikor halántékomat a párna legkényelmesebb hajlatába sikerülne bevackolnom, vágyaim másik tárgya az ágy túloldalán – aki egész addig tök fegyelmezetten szundikált -, rázendít egy jól ismert dallamra. Ez mindig csak annyira hangos, hogy képes legyen kitépni Morpheusz ölelő karjaiból. Újabb húsz perc, mire sikerül a hangerőt letekernem, és újra eljutnom álomország határára. De amint az útlevelet felmutatnám, Szotyi kutya a kanapén olyan hangokat kezd hallatni, mint akinél a határőrök épp testüregmotozást tartanak. Minimum negyedóra, mire átjut a vámon, és ha végül nekem is sikerülne, bizton számíthatok rá, hogy Nyuszi kutya ekkor fog a fülembe lihegni, hogy neki megint pisilni kell, vagy a kanapé támlájáról beugrani a kiságyba Villő mellé, mert ő annyira magányos (és nem mellesleg őrületesen féltékeny).
Ilyenkor szoktam toporzékolva megébredni az éjszaka közepén, és méltó választékossággal üdvözölni a közeledő hajnalt. Erre többnyire az uram is felriad, előbb konstatálja, hogy „te nem vagy normális”, majd pedig azt, hogy immár fél három van, ezért nem érdemes visszaaludnia, hisz négyre jár dolgozni. Ahogy kikel az ágyból, nyolc kutyaláb kezdi el a klippitit a lamináltpadlón az újabb séta reményében. Az amerikai konyhás teahálószobánk ekkorra diszkrét fényárban úszik, így legtöbbször a lányunk is felébred, akinek időjárástól függően tíz perc illetve másfél óra az ébrenléti szintideje.
Mire sikerül valóban álomra hajtanom a fejem (ti. elájultam), marad nagyjából három és fél-négy órám az önkívületre.
A fodrász, a fogorvos és a mosogatógép.
Ők a három legjobb barátnőm. Magyarázzam? Szerintem szükségtelen. Aki valaha átélte, amit én, pontosan tudja, mint jelent a fejmosótál konkáv görbülete, mit a fogorvosi szék puha támlája, és milyen hangon zenél a mosogatógép, miközben az ember lánya a kanapén bóbiskol.
Mostanában sokat fantáziálok arról, hogy nemcsak a fent nevezettekhez kapok kimenőt. Álmodozom egy utazásról, egy wellness-hétvégéről, mondjuk Ausztriába. Vonattal mennék. Hálókocsissal. Legyen inkább Németország, addig többet lehet aludni. A szálloda recepcióján álomittasan venném fel a kulcsot, eltámolyognék a legközelebbi szobáig (ez feltétel lenne a szobafoglaláskor), ledobnám magam az ágyra, és all inclusive aludnék egy hétig.
Az a baj, hogy már aznap este hiányozna az egész banda.
Most vasárnap délután van. Alszik a lányom, alszik a férjem, alszik a két kutya. Szerintem a villamos is. Hogy én miért nem? Mert már kedvem sincs nekikezdeni, úgysem érek a végére.
