Mikor a napi rutin a megszokott rendben csordogál, egyre gyakrabban érzem úgy, hogy egész létem egy nagy kimenő. Mert minden, amit csinálok, feltölt. Egyre jobban szeretem az életem minden területét. Mind egy-egy döntéshez kapcsolódik, amiket én hoztam, viselem a következményeit, büszkén vállalom a felelősséget azért, ahol most tartok Sok munka, némi szervezés és egy kis szerencse kérdése, hogy úgy élhessek, hogy ne akarjak abból kimenni. Hogy elégedett és boldog legyek.
Nem volt ez mindig így…
Szorongó gyerek voltam. Jól fejlett megfelelési kényszerrel megáldott fiatal felnőtt lettem. Édesapám pont egy pillanattal előbb halt meg, minthogy elfogadott volna felnőtt nőként. Bennem meg ottmaradt a kérdés: elég jó vagyok-e? Onnantól minden igyekezetemmel azon voltam, hogy bizonyítsam, tudok mindenkinél extrábbat, nagyobbat alkotni, átlagon felüli vagyok, hogy elfogadható, szerethető lehessek. Akkor még nem tudtam, kinek is valójában? Három főiskolára jártam, sokfelé dolgoztam, minden pillanatom betábláztam, menekültem a tevékenykedésbe, és kerültem minden helyzetet, mikor egy percet is magammal kellett volna töltenem. Egyiktől a másikig rohantam, nem éltem meg semmit, mindig csak vágytam a következőt, ettől pedig szenvedtem.
25 évesen beleszerettem egy félbetört családba, két kislányba és az apukájukba. Perceken belül anya lettem. (Választottam magamnak egy másik apukát, akinek meg akartam felelni…) Beleálltam a feladatba, vitt a lendület, a szerelem, a lányok lelkesedése. Iskolatáskák, tornazsákok, üzenő füzetek, csekkek, vásárlás, posta töltötték ki a mindennapjaimat. Mert valahogy hamar minden rám maradt, én meg csak egyre inkább meg akartam felelni. Nem lehetett… Kellett az energia, egyre több energia, így sorra dobáltam ki a csónakból a „súlyokat”, hogy könnyebb legyen az árral szemben eveznem. Könnyedén mondtam le olyan dolgokról, amik pótolhatónak tűntek. Észre se vettem, hogy tűnt el mellőlem a család, barátok, kedves kis dolgaim, míg végül csak egy pislákoló porszem maradtam.
30 éves voltam, mikor megszületett a kislányom. (Kevésen múlott, hogy túléltem a szülést, egy orvosi műhiba miatt.) Hamar össze kellett azonban kapni magam, nem volt idő ezzel bíbelődni, három lányka várt rám. És toltam tovább a szekeret. Jött a gyeses időszak, (hivatalosan nem diagnosztizált, klassz kis szülés utáni depresszióval). Két és fél év múlva visszamentem dolgozni. Visszazökkentem a munka-család-betegségek folyamatos ördögi körébe, és egyre inkább éreztem, hogy nem jó, mert valahogy nem vagyok jelen a saját életemben. Közben tönkrement a házasságom… Egy szempillantás alatt robbant fel a 13 éven át szilárdnak hitt életem. A nagylányok felnőttek. Elváltam. (Ez ügyben vállalom az én 50%-om, tisztában vagyok a saját sarammal. Időnként fáj, hogy hagytuk tönkremenni. Ilyenkor hagyom fájni. Mert a gyászt is meg kell élni valamikor. Mondjuk, ha a földalattin tör rám éppen, az viszonylag kellemetlen…)
Abban a pillanatban viszont elképesztő, elemi erő töltött el. Olyasmi, mint amikor valaki fel tud emelni egy vonatot. Rájöttem, hogy bármire képes vagyok egyedül és leginkább arra vágyom, hogy magammal megismerkedjek, hogy minél több időt tölthessek Velem. Önismereti terápiára jártam. Péntek reggelenként egy órán át sírtam, aztán mentem dolgozni, meg a kislányomért, s közben szépen lassan elkezdtem újra építkezni: visszavettem a számomra fontos dolgokat, újra behívtam az életembe az embereket.
Válás után komoly „védőhálóm” lett. Barátnők, rokonok, akik szintén egyedülálló anyák, egy, kettő, négy gyerekkel. Gyakran együtt mozgunk, ez sokat ad mindenkinek. Kitaláltam egy kicsit kötöttebb keretet is: a Nőci-kör nevet kapta. Meghatározott időközönként találkozunk, beszélgetünk, csak mi felnőtt nők. Nálunk húsz évvel idősebb pszichológus barátnőm van velünk ebben a körben.
Szeretem a munkám: gyógypedagógus vagyok egy iskolában. Szinte egész nap játszom.
Újra otthont teremtettem, és szeretek otthon lenni a kislányommal, meg a nagyok is jönnek hozzánk, de egyedül is jó néha.
Táncolok: tangózom. Imádom.
És rátaláltam az írásra – amiben nagyon sok örömöm lelem. Tele a fiókom az évek során írogatott novellákkal. Sose volt elég bátorságom, önbizalmam – nevezzük bárminek – kivenni őket onnan. Tavaly nyár végén megjelent az első novelláskötetem, amire igazán büszke vagyok. A legkétségbeejtőbb hétköznapi helyzet is tele van humorral. Frusztrációra legjobb gyógyír az önirónia. A legpozitívabb kritikának pedig azt tartottam, mikor valaki provokatívan megjegyezte, hogy a könyvem olyan „nőcis”. Milyen lenne…?
Szóval játszom, táncolok, írok, beszélgetek, együtt vagyok, szeretgetek. Sok a dolgom, de minőségi a különbség. Ezek mind, mind feltöltenek és kitöltik a mindennapjaimat. Soha nem sikerült fanatikusan elköteleződnöm semmilyen irányzathoz, mert szeretek sok szálon futni. Nem szoktam nagyon bekeretezni magam, mert a nyitottság, rugalmasság csak jót hozhat, új utakat. Nekem így van bent a kimenő, hogy bármit csinálok, alapvetően jól érzem magam, és időnként még egy kicsit jobban. De nem úgy izomból, hogy olyan kétes értékűen vigyorgok, hanem egyszerűen jól érzem magam a bőrömben, az életemben. Mert magamnak elfogadható, szerethető és elég jó vagyok. Nem mástól várom az elismerést, nem ez az erő hajt, ezért nem is akarok állandóan valami nagyon nagyszabásút cselekedni. Csak szeretném megélni – és nem átvészelni – a hétköznapokat, és az ünnepeket, a maguk valóságában. Örülni nekik úgy, ahogy vannak, úgy, ahogy sikerülnek éppen. 40 éves vagyok. Kis szerencsével még egyszer ugyanennyi szorongásmentes évem van hátra.
A sok-sok dolog mellett pedig naponta van egy csomó extra „kimenőm”, amikor „bemegyek”. Idők, amikor hallgatom a saját gondolataimat: reggelente van fél órám csak magamra, (ha időben meghallom az ébresztőórát és nem alszom el.) Aztán kétszer 45 percet utazom egy csomó idegen ember közt egyedül, amit szintén arra használok, amire csak akarok, (ha akarom, mérgeskedhetek, vagy vergődhetek is akár valamin), és este is van jó esetben egy órám, (míg fejemre nem esik a könyv). Nem vagyok egy nagy matekos, de ha felszorozzuk, az heti 21 óra, amit tiszta éber tudatossággal csak magamra fordíthatok. Kell ennél több?
Egy társ talán… De a boldogság nem tőle függ…
