Roppant dühösen ragadok toll helyett klaviatúrát. Igen, adva van az alkalom, hogy kiírjam magamból mindazt a feszültséget, amit talán nem is nekem kéne kiadnom magamból, hanem éppen másnak.
Itt van ez a pályázat és csodálkozom magamon, hogy miért pont ez a pályázat és a témája az, ami írásra késztet. Kell-e a Nőnek kimenő?!
Nos, igen! Ha behunyom a szememet, akkor megjelennek lelki szemeim azok a női ismerőseim, rokonaim, barátaim, akikkel nap, mint nap találkozom. S legjobban a feleségem arca jelenik meg. Mit is látok? Igen, még mindig azt látom, akit megismertem. Egy kis csitrit, egy lányt, aki repdes és csapong. És élvezi az életet. Majd házasság kötésünk után egy felelősségteljes Nőt, aki szereti a munkáját, aki otthont teremt, figyel a családjára és megértő. Majd jönnek a gyerekek, és már nemcsak Barát, Társ, Nő, hanem már Anya is. Egyre több felé szakad szét, egyre kevesebb ideje jut mindenre, az Életre, az Életére.
Gyerek, család, munka. Majd gyerek, munka, család. S később munka, gyerek, család,.. ami most már a legtöbbször a munka, munka, munka sorrendben csúcsosodik ki.
Hogy kell-e neki, mint Nőnek kimenő?! Kell-e, mikor – gondolom, mint más is – reggel 7-től késő estig dolgozik, néha hétvégén is? Kell-e neki, hogy együtt legyen a családjával, a gyerekeivel, a szeretteivel, a barátaival? Kell-e hogy néha csak egyedül legyen, csak bámuljon ki a fejéből és ne gondoljon senkire és semmire?
Mikor azt látom, hogy már annyira össze van zavarodva mindentől és mindenkitől, hogy nem tud odafigyelni sem a legkisebb dolgokra, akkor nagyon elgondolkozom, hogy most kéne már leállni. Leállni. Leülni. Lepihenni. Hagyni az egészet egy időre.
Igen, tudom, hogy sokan így vannak ezzel, de engem most Ő érdekel. A Barátom, a Társam, a gyermekeim Édesanyja, az az Ember, aki rászolgált a kimenőre.
Tudom, hogy szereti a munkáját, hiszen ezt tanulta, s ért is hozzá. Tudom, hogy, hú de baromira más világot élünk, meg az elvárások, a stressz, a társadalom, a pénz meg mi a franc! De minden embernek egy egészsége van. Egy.
Kell-e a kimenő a Nőknek? Miért ez valami férfi kiváltság lenne? Nem hiszem.
Valahol úgy érzem – s lehet, hogy nincs igazam – hogy mi magyar férfiak és nők, még pihenni, kikapcsolódni sem tudunk igazán. Még egy nyaralást is sokszor képesek vagyunk stresszként felfogni, s már a felénél visszaszámolni, hogy mikor ér már véget, mit kell majd csinálnom, ha újból a munkahelyen leszek.
Úgy érzem meg kell tanulnunk pihenni és hasznosan kikapcsolódni. Persze mindenki másra esküszik, hogy kinek mi vált vagy válik majd be, de ha általánosságban nézem, akkor valahogy még ezt sem érzem az igazinak. És nem csak a hosszabb időre kivett szabadságokról beszélek, hanem a mindennapi pihenésről, ami jár mindenkinek. A kikapcsolódásra.
A minap felfedeztem, hogy a feleségem elbambult, néz a semmibe. Megállt a pörgésben és egyszerűen csak úgy elvolt. Szeme sem rebbent, nem ráncolták gondok a homlokát, a szája sarkából eltűntek a ráncok. Messze járt, talán valahol a fellegek szárnyán. Gyorsabb volt a gondolatnál és biztos többször is megkerülte a Földet, s az űrben kötött ki, a végtelenben. Benne volt a múltban, átlépte a jelent és még jövőt is láthatott. Múltak a másodpercek, majd elmosolyodott, s visszatért közénk.
Na, akkor kimenőn volt.
