Tizenegy éves pufók kislány üldögél egy rozoga széken. Kopottas, több számmal nagyobb bohóc ruháját sehogy sem tudja eligazgatni magán. Félszegen kinéz a bal oldali takarásba és zöldes szemei megakadnak egy meleg tekinteten. Tudta, hogy hisz benne. Mindig is hitt. Ekkor szétcsúszott a bársonyfüggöny és ő elkezdett játszani…
Édesanyám, jó szülőhöz híven igyekezett teret adni mindenféle szabadidős tevékenységnek, aminek az lett a következménye, hogy hatodikos koromra zsúfoltabb lett a naptáram, mint egy vezérigazgatóé. Nem volt elfogult, csak látta bennem az olimpiai bajnokot, ha úsztam, a világhírű gitárművészt, amikor gitároztam, és Görbicz Anitát személyesen, amikor éppen kézilabdáztam (nekem erről azt mondták, hogy az elfogultság anyai alapkövetelmény). Egy nyári napközis tábor után viszont elé álltam:
– Színjátszóra szeretnék járni!
– Réka, kislányom így sincs egy szabad perced sem! Ha igazán szeretnéd, döntened kell! Abba kell hagynod érte a zenét! Neked sincs két életed! – mondták a szüleim, akik naivan azt hitték, hogy gyáva leszek. Pedig tudhatták volna már addigra, hogy a gyerekek bátrak. Főleg az olyan makacsformák, mint én.
Így kerültem egy jelmezekkel teli, szűk raktárba csupa velem korabeli riadt gyerek közé. Egy energikus, nagyon határozott hölgy vezette a csoportot. Közölte velünk, hogy nem kell magáznunk, mindenki csak szólítsa Zuzunak. Mondanom sem kell, már itt szimpatikus volt (végre egy felnőtt, aki nem akar uralkodni rajtam), aztán elkezdett varázsolni. Gyakorlatok jöttek, és hétről hétre újabb csodálatos helyeket ismerhettem meg abban a parányi kis raktárhelyiségben. Jelenetek közben ugyanis ott lehettem és az, amit csak akartam. Boszorkány voltam (hercegnő ezzel szemben csak kivételes esetekben, már akkor is az egyedit kerestem), oroszlán, vagy mondjuk egy fenyőfa. Ahogy múlt az idő észrevettem, hogy ezt nem csak én látom, ha elég ügyes vagyok, meg tudom mutatni a többieknek is.
Évről évre bemutattunk színdarabokat, melyeken hónapokig dolgoztunk minden egyes szombaton, igazi díszletekkel, igazi jelmezekkel. Persze gyerekként az volt az élmény, hogy válogathattam a sok kellék között, mégis ha valaki megkérdezi mi volt az igazán meghatározó pillanat, egyből rávágom, hogy az első előadásom vége. A taps. Mikor ott állsz a tapsban és tudod, hogy neked szól, és tudod, hogy örök. Az már a tiéd és soha senki nem veheti el tőled.
Felnőttem, ahogy a csoport is. Egyre komolyabbak a darabok, egyre mélyebbek az élmények. Hiába járunk egyetemre, vagy dolgozni, minden szombaton ott vagyunk. Sokan Pestről, sokan könyvekkel megpakolva (vizsgaidőszakban bizony a próbaszünetekben is tanulni kell), de hétről hétre együtt elmenekülünk kicsit a valóságtól. Minden szombaton farkassá változom (épp a Dzsungel könyvét próbáljuk), de voltam már anya, vagy éppen táncosnő. A lényeg ugyanaz: délután háromtól este kilencig nem Rácz Réka vagyok. Felállok a színpadra és elfelejtem az egész heti hajtást. Elfelejtem, hogy polgári jogból vizsgázom három nap múlva, elfelejtem, hogy elhagyott a kedvesem, elfelejtem miért morogtam még öt perce a húgommal.
A lélegzetelállító azonban nem ez. A mi társulatunkban jár 10 éves és 22 éves is. Szép közhely lenne azt írni, hogy annyira remekül megértjük egymást és minden rózsaszínű, de itt más a lényeg. Egy darabban szerepelünk, egyenlők vagyunk. Tanulunk egymástól, ők komolyságot, némi tudást tőlünk, mi meg egy kis lazaságot, nevetést, egy kis gyerekséget.
Most szólok, hogy ez nem egy sztár-nevelde. Itt bizony vannak olyan művészek, akik hadarnak, akik komoly önértékelési problémákkal küzdenek, akik önmagukat győzik le minden egyes próbán. Felmennek a színpadra és halált megvető bátorsággal szembenéznek a szereppel. Szépen, érthetően beszélni vagy adottság, vagy komoly munka. Itt mindenki tanul valamit. Én például vállalni önmagam. Nem bűn, ha valaki nem átlagos. Évekig szerettem volna szürke egér lenni, beállni a sorba, de mindig kilógtam. Itt végre megértették velem, hogy színesnek lenni sokkal jobb, izgalmasabb. Mint egy igazi kaméleon.
Minden évben a május a legfontosabb hónap. A bemutató. Nincs meg a jelmez, eltörik a kulcsfontosságú kellék, vagy valaki lába. Mindig van, akinek pont akkor van osztálykirándulása, elsőáldozása, családi nyaralása… A társulat minden egyes tagja, a szülők, a szerelmek tudják a fontossági sorrendet. Az előadás az első. Utána lehet menni nyaralni, meg elsőáldozni.
Ugyanis a rengeteg készségfejlesztés, kreativitás mellett mindannyian megtanultuk a legfontosabb értékeket: az alázatot a munka irányába és a tiszteletet a társaink irányába. Hiszem, hogy szabadidős foglalkozás ennél többet nem adhat.
Feszült csend a takarásban. Elhangzik az utolsó mondat is, aztán lehúzzák a fényeket. Jön a tapsrend és ezt itt mindenki jobban várja, mint karácsonykor az ajándékokat. A kislány legalábbis biztosan. A függöny összemegy, a meleg barna szempár átölel. Tudom, hogy büszke rám, ránk.
