Idő, nem is akármilyen, hanem SZABAD. Kavarognak bennem a gondolatok, főleg azért, mert a szabadságot leginkább az elmémben találom meg. Azon a rendkívül gyorsforgalmú és minden bizonnyal túlzsúfolt terepen, ami Tokió közlekedési képére hasonlít. Információs sztrádák, érzelmi hullámvasutak, magas reptű gondolatok leledzenek a fejemben. Sok a torlódás, dugó és néha tülkölve előznek be egyes tézisek másokat. Mint ahogy most is, amikor a parti fecskékről kellene beadványt írnom, én mégis a koponyámon belüli forgalmi helyzetjelentéssel vagyok elfoglalva, amit úgy veszek górcső alá, mint a közlekedési hírek helikopteréből szemlélődő riporter az alant elterülő forgalmat.

Be kell vallanom, fentről zűrzavarnak tűnik. Olykor kisiklik egy vonat, ami a fontos feladatokat és határidőket szállítja, főleg a fizetési határidőkét. A roncsok alól kibányászom a tartalmukat, és újra útnak indítom őket, de ez a köztes időben kívülről halogatásként érzékelhető. A balesetet – ami minden bizonnyal rajtam kívül álló okok miatt következett be – nem láthatja senki. A balesetek pedig eltereléseket vonnak maguk után, ami újabb halogatásban nyilvánul meg.

A szabadságnak ára van, és én késedelmi kamat formájában fizetem meg rendszerint. Legszabadabb vezetés közben vagyok. Az autópályán haladva rendeződnek a sorok a fejemben. Biztos a vizuális befolyásoltság miatt, ami külső ingerként éri az én kis Tokiómat. A látszólag rendezetlenül cikázó ötletek, érzések és bevillanások tervekké alakulnak. Mindig megfogadom, hogy leírom, amint megállok, és legalább 8 jegyzetfüzetet veszek egy évben, aztán ez mégis elmarad. Diktafon lenne a megoldás, de olyan jól esik nem beszélni. Különben is, csak összezavarnám a benti áramlatokat, ha megszületésük pillanatában kiengedném őket a szabadba. Biztos hatalmas szél kerekedne, ami fákat csavar ki és veti őket gondolatbuszaim elé, hogy azok éles fékcsikorgással landoljanak az árokban. Ennek kontrasztjaként, ha kényszerből kell előhalásznom egy-egy információt, akkor átalakul a belső kép. Kopár, kietlen pusztaság váltja fel Tokió színes kavalkádját. Lassan tovagörget a langyos szellő egy emlékfoszlányokból álló ördögszekeret, de akárhogy hunyorgok nem látom benne azt a darabkát, ami megválaszolná a kérdést, amit a férjem intéz  hozzám az adott pillanatban. Ez rendszerint úgy kezdődik hogy: – Nem láttad a… és úgy folytatódik, hogy:  a szuperfontos papírfecnit, iratot, feladóvevényt, a gyerek cipőjét, sapkáját, úszáscuccát és/vagy a cipőkanalat.

És ez mind csak belül történik. De mi a helyzet kívül?

Ez a lopott és átértelmezett percek színtere. Lelkifurdalás övez minden gyerekeimmel nélkül töltött másodpercet, kidolgoztam hát egy olyan kikapcsolódási formát, amit velük és az ő kis tevékenységeiket beleiktatva folytathatok. Megtanultam a rajzfilmek zenéjére táncolni, így ha bulizni támad kedvem, csak beteszem a Riót és alig várom a végét, hogy amíg a stáblista lepörög rázhassak egy jót. A gyerekek már megszokták. Mint ahogy azon sincsenek kiakadva, hogy bújócskázás közben elalszom a ruhaszárító állvány alatt.

Mondjuk a játék közben alvás művészete a férjemnek klasszisokkal jobban megy. Simán megépítenek az arcán egy legóvárat, amikor csorgó nyállal durmol a gyerekszoba padlóján. Ez azon ritka pillanatok egyike, amikor jobban szeretnék pasi lenni.

Aerobikra sem kell járnom, mert letudom annyival, hogy a fogócskázásnál váltakozva magas térdemeléssel és indiánszökdeléssel menekülök üldözőim elől. Ebből szokott némi sértődés lenni, mert túl gyorsan kerülök kézre. A sport sohasem volt az erősségem, nem tehetek róla.

Nálunk a memóriajáték a zoknipárosítás. Kávézgatni is tudok velük otthon. Elővesszük a repi csészéket, beletöltjük a macikávét és kevergetjük rendületlenül. Én kiskanállal, ők babapiskótával. Az időhiányt rendszerint úgy próbálom legyőzni, hogy egyszerre csinálok mindent. Ebből aztán az következik, hogy minden csak félig készül el. Pedig rend a lelke mindennek – hallom sokszor, meg azt is, hogy szükség van pihenésre. Újabbnál újabb vállalásokkal, azonban csírájában fojtom el a pihenés gondolatát. De legalább addig eljutottam, hogy ezt beismerem.

Állítólag ezzel már hatalmasat léptem és innentől várhatom a megoldást. Amit persze nekem kell majd kitalálnom, rendszerbe szednem, majd tervvé kovácsolnom. Mondanom sem kell milyen hatással lesz ez Tokióra.