Nem tudom, hol rontottam el. Azt is csak sejtem, hogyan hozzam helyre. Egy fizikailag és szellemileg leépült cseléd vagyok, akinek már az üvöltését sem hallják meg a gyerekei. Lehet, hogy már nem is létezem? A NŐ úgy 9 éve veszett el belőlem. Azóta gyakorlatilag tükörbe se néztem. Nem érdekel, mi van rajtam, vagy a szekrényemben. Nincs fodrászom, kozmetikusom, sminkem és önbecsülésem. Közben a DOLGOZÓ, akinek elismerik és értékelik a munkáját, szintén köddé vált. Nem úgy a munka. Csak már nem jár érte köszönet és fizetség. A rabszolga jelenléte elfogadottá és természetessé vált a családban. Az utóbbi időben a BARÁT funkcióban is zavar támadt. Hiába hívnak kitartóan, mindig beteget jelentek. Az összes vírus könnyedén ledönt a lábamról. De ami még aggasztóbb, az ANYA program is kezd meghibásodni. Egyre több a kétely, egyre nyilvánvalóbb a kudarc. A felismerés pedig minden jó érzésű anyába pengeként hatol: létezik, hogy minél többet adok, annál kevesebbet kapok? Akkor ennek az egész önfeláldozásnak nincs semmi, de semmi értelme?
Meglehet. Egy egyszerű kérdéssel simán hárítom a saját magamnak dobott mentőövet, mely azt sugallja, hosszú távon biztos lesz pozitív hozadéka a dolognak. Hol leszek én hosszú távon? És hol lesznek a hasonló mentalitással megáldott/megvert anyukák? Mert mit érdemel az a bűnös, aki csak akkor lazít, ha ágynak dönti az influenza? Aki a maga örömére még sosem engedte tele a kádat? Aki azt sem tudja, merre van a könyvtárban a felnőtt irodalom? Aki hosszú évek óta hiába sóvárog egy párjával kettesben eltöltött este után? Aki már akkor sem tud mit kezdeni egy lélegzetvételnyi szabadidővel, ha véletlenül megadatik neki?
Eleinte még örül is, amikor a mérleg nyelve pár kilóval kevesebbet mutat. Újra jó a kihízott pulcsi! Csak ez a fáradtság ne lenne! Persze, majd elmegy orvoshoz, de most van ennél fontosabb dolga is. Sütnie kell valamit az ovis farsangra. (Az még egyszer sem jutott az eszébe, hogy egy doboz pilóta keksz egyenlő mínusz 2 munkaórával.) Ráadásul a héten SZMK és SZISZ-gyűlés. Ki más képviselhetné jobban a szülők érdekeit egy 3 betűs szülői szervezetben, mint egy HTB? Pedig ő nem is háztartásbeli.
Otthonról dolgozik, de az ingázók az ilyen munkát semmibe veszik. Otthon van, ergo ráér. Ilyen egyszerű a képlet. Csak múlna már el ez a fránya köhögés! A körzeti orvos kivizsgálást javasol. Ő nem tiltakozik, csak gyorsan le akarja tudni. Most nem ér rá betegeskedni, mert végre kezd beindulni a vállalkozás. Ám a kórházból nem akarják hazaengedni azok után, hogy lecsapoltak egy csomó folyadékot a szívburkából. Az orvosokban egyre erősebb a gyanú, de az OEP által finanszírozott képalkotó megoldások híján nem látnak tisztán. Ahhoz minimum egy PET-CT kell. Megkapják.
Utána már nem kérdeznek és nem is igen mondanak semmit. Ő mondana, de képtelen megszólalni, mert azok az alattomos kis mutánsok megbénították a hangszálait. Pedig most először akarta a világ tudtára adni, hogy ez így nincs rendben. Mármint az élete, amit valahol elveszített a nagy akarásban és igyekezetben. Mert tökéletes akart lenni. Tökéletes szülő, tökéletes társ, tökéletes munkaerő. Csak egy valamiről feledkezett meg mindeközben: önmagáról.
Akivel kegyes a sors, azt csak figyelmeztetésben részesíti. Depresszió vagy betegség formájában megjáratja vele a poklot, de ha elég igyekezetet lát, enged a szorításon. Ha enyhül a testi vagy lelki fájdalom, napnál is világosabbá válnak az összefüggések. Változni, változtatni kell, amíg nem késő. Hogy az ember gyereke ne egy boldogtalan, frusztrált, kimerült szülőt lásson, hanem egy embert, aki kimutatja az érzéseit, aki esendőségével együtt is vállalja önmagát, aki legalább annyi időt szán magára, mint másokra, aki nem tökéletes, de elég jó ahhoz, hogy példát mutasson.
És akivel nem kegyes? Azt megszorongatja és nem ereszti. Pár hét alatt megfosztja mindentől. Kezdi a reménnyel, folytatja a méltósággal, egészen addig űzi kisded, szadista játékait, míg az aszott testben halványan pislákoló elme be nem ismeri: ő fordított hátat saját magának. A többi simán csak ebből következik…
