Egy éve tangózom. Új világ nyílt meg előttem. A tangó (is) kapcsolódásra, és feltöltődni vágyó emberek gyűjtőhelye. Mindenki magával hozza a csomagját, a történetét, a mintáit. Felpróbáljuk, majd levesszük egymást. Esetleg kicsit hordjuk is. Mindezt egyértelműen pozitív, nyitott, kedves, udvarias felhanggal tesszük. Biztonságos terep.
Röpke egy év alatt sokféle férfival táncoltam. Mindig nagyon érdekes az első pillanat. Meg az összes többi is. De a legelsőben – mikor fizikailag is összekapcsolódunk, hiszen megfogja a kezem és átölel – nagyon sok minden eldől. Itt nem lehet kamuzni. Érezzük egymást oda-vissza. Jó esetben a „remélem, ügyesen követem” tudatossága átkerül a „becsukom a szemem és hagyom magam vezetni” minőségbe.
Egy év után még pontosan tudom, hogy kivel, hol táncoltam először, melyik lépést gyakoroltuk, esetleg mit tanított nekem, milyen érzés volt vele. Mindenkiről van egy lenyomat a lelkemben, de ezek a képek nem standardak. Egy új élmény mindig felülírhatja az elsőt. Engedni kell a változást. A rugalmasság nagyon fontos. A továbblépés záloga.
Felvetődik a kérdés, hogy még mindig a tangóról beszélek-e. Hát persze, hogy arról, illetve a tangó nyelvezetén keresztül nyilván az emberi kapcsolatokról, hiszen minden, ami a társas táncban történik, az történik egy kapcsolatban is. Ezért hát ez egy fantasztikus és csodálatos szimbólumrendszer, nyelv, ami oda-vissza rímel az Életre.
Számomra a tangó leglényegesebb mondanivalója, hogy a vezető és a követő közösen alkotnak. Az alkotás folyamatában nem létezik rossz lépés, mozdulat, mindennek helye van. Így vezetjük és követjük egymást. Mindenkinek megvan a saját tengelye, ami időnként közös tengelyben egyesül úgy, hogy közben mindenki őrzi, megtartja a saját egyensúlyát is. Ami nem komfortos, abban nem kell benne maradni, bármikor ki lehet lépni belőle és ezt lehet udvariasan, kíméletesen is tenni. Fontosak a klasszikus szerepek. A vezetőnek szüksége van a kezdeményezés lehetőségére, a követőnek pedig az elgyengülés esélyére. Ezek az attitűdök szükségszerűen megtartanak és erősítenek minket az ősidők óta a mai korban leginkább elvesztett szerepeinkben. Ez egy jól működő rendszer.
Most pedig röviden a típusokról, a teljesség igénye nélkül. Előre bocsájtom, hogy mindegyik karakternek megvan a maga bája, amiért nagyon is szerethető, és én mindnyájuknak már most hálával tartozom, hogy táncoltak velem.
A Macho
Jól néz ki és ennek tudatában is van. Ha belép valahova, a hölgyek azonnal észreveszik. Nem túl magas, arányos testalkat, laza stílus, félhosszú haj, átható tekintet. Nem engedi meg magának a botladozást, csak biztos tudással lép a táncparkettre. Kellően határozott, tartása fix, és ezt tőled is elvárja. Leginkább egy tökéletes próbababával érezheti jól magát. A robotnőnek ne legyenek saját ötletei, és kizárólag a standardizált lépéseket hajtsa végre az általa meghatározott sorrendben. Nincs láblóbálás, és erre gyakran fel is hívja a figyelmed. Két szám után már igyekszel annyira összeszorítani a térded, amennyire csak lehet és a föld felé tendálni, hogy már-már gyökeret versz. Ettől persze mozgásod görcsössé, szögletessé válik, és egyre inkább elfáradsz, vágyod a végét. Majd egy óvatlan pillanatban lankad a figyelmed, lendül a lábad és puszta véletlenségből kajakra tökön rúgod a tökéletes partnert. Többé nem kér fel szerintem…
A Virgonc és az Ugri-bugri
Ők a milonga rajongók. A milonga a leggyorsabb ritmusú tangó zene. A nem annyira bevállalós, válogatós vezetők nem táncolnak milongát. Kudarckerülők. Pedig jó móka! Lehet nevetgélni, vidámkodni. Én bevállalom, ha felkérnek. Szeretem a kihívásokat. Talákoztam olyan vezetővel, aki ugrált, mint egy nyúl, esetleg béka, és engem is folyamatos ugrálásra ösztönzött. Eleinte zavarba jöttem, agyaltam, hogy itt most biztos, hogy ugrálni kell, van ilyen a tangóban? Aztán meg nem érdekelt és lelkesen ugráltunk tovább. A második szám után azért gyorsan megkérdeztem: „van ennek valami titka” – bár nagyjából tudtam követni a lépéseket, büszke voltam és jókedvű. „Egyiket a másik után” mondta a vezetőm. Nos, igen, ilyen egyszerű.
A Mester
Vannak az oktatók, akikkel, naná, hogy jó táncolni. Az ember nem izgul, tudja, hogy biztos kezekben van. A vezetést érti, tudja követni. Minden olyan egyszerűnek tűnik. Egészen addig nagyjából, amíg csak séta van, meg pár egyszerűbb elem, a kereszt, a hiro, meg az ocho. Na, de ha jönnek a bonyodalmak… Akkor megáll a tudomány. Lehet a vezető akármilyen profi. Ha nekem nincs megfelelő tudásom, ismeretem, alapom, akkor a Jóisten se tud vezetni sehova.
A Vadász
Furcsán lépked, összevissza, mintha nem is tangózna, de közben mégis, csak valahogy egészen másképp értelmezi a lépéseket, mint bárki más. Mintha csak betévedt volna, hülyéskedni egyet az utcáról. Mikor felkér mégis követhető. Olyan „mi sem egyszerűbb” természetességgel. Jó vele táncolni. Benne van a kiszámíthatatlanság izgalma. (Ami nyilván benne van létezésének egyéb aspektusaiban is…) Kedvesen pimasz, igazi nagy svihák. Szabad vándor, akit még a tangólépések se kötnek, pedig már 20 éve űzi az ipart. A lét elviselhetetlenül könnyű lehet mellette. Ott a lángolás lehetősége, amiben az is benne van, hogy megperzsel, feléget mindent egy pillanat alatt. Óva intenélek tőle, ugyanakkor bíztatlak, hogy kicsit menj vele! Viszont tudnod kell. Alapvető motivációja a vadászat. Ez élteti. Az első pillanatok, a kezdeti lángolás. Aztán friss hús után néz…
Én
Mondjuk velem se egyszerű. Kezdjük ott, hogy milongára nem hordom a szemüvegem, mert ha felkérnek, nem akarok vele szerencsétlenkedni, hogy hova tegyem. Azt akarom, hogy a pillanat tökéletes legyen. Szóval nincs rajtam szemüveg. Így persze nehéz cabeceo-val felkérni, hiszen két-három méternél messzebbre csak sziluetteket látok, mit sem érzékelek, az ilyen finom arcjátékból. Szóval minimum izomból kell kacsintania annak, aki engem táncba vinne. Továbbá nehezen vesz rá a lélek, hogy kiüljek a lányok felkérhetőségének céljából kihelyezett székek egyikére. A két tanda közti átkötő zenében leginkább össze-vissza kóválygok, téblábolok, hogy elkapjam annak a tekintetét, akit én kigondoltam, hogy fel kéne, kérjen.
Hát így valahogy, és a kép folyamatosan alakul, változik, egyetlen állandó dolog van a tanulás folyamatában és az nem más, mint maga a változás. Minden alkalom feltölt, újat hoz és érzem, hogy ez még nagyon sokáig így lesz. Ez megnyugtató. Ezen felül pedig nagyon-nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy életemben először szeretek olyan klubhoz tartozni, ami engem elfogad tagnak 🙂
