Anya, hol van a zoknim? Anya, vettél hegyezőt? Anya, adj pénzt, holnap kell fizetni az osztályképet! Anya, anya, ANYAAA.
Ez lennék (nem lennék, vagyok) én. Anya, aki mindent tud, megold, megtalál, elsimít, kibeszél, megbeszél, átbeszél, rábeszél, lebeszél, kipakol, bepakol, leszervez, megszervez, beszerez, elhoz, elvisz, elküld, megír, megfőz. Otthon, munkahelyen, iskolában, a szerelővel, szomszéddal, boltossal, ellenőrrel, okossal, hülyével, rendőrrel, kollégával, főnökkel, orvossal, portással, edzővel. Mindenkivel mindig mindent anya.
Iszonyúan vártam a pénteket. A főnököm véletlenül elkottyantotta, hogy nem jön be, mert utaznak kora reggel, telefonon elérjük, ha akarunk tőle valamit. (Majd biztos akarok…) Sunyi gondolatom támadt. Beteget fogok jelenteni. Nem szólok róla senkinek, ez a nap csak az enyém lesz!
Nem úgy, mint a múltkor, amikor szabit vettem ki, közöltem az egész családdal, és erre mindenki kitalált nekem egy „tízperces” feladatot, amivel szépen el is ment a nap. Okulva ebből senkinek nem fogok szólni. Reggel szépen felkelek, extra finom uzsonnát csomagolok a gyereknek, mert bizonyára bűntudatom lesz. Kapkodva felöltözöm, hajtom ki a férjem a fürdőszobából. “Siessetek, mindjárt 7 óra 10, el fogtok késni!” Puszi a gyereknek, férjnek az ajtóban. “Igen, drágám, én is rohanok mindjárt, rengeteg dolgom van az irodában, tárgyalás hegyek!”
És igen! Kapun kívül vannak. Bezárom az ajtót, belassul az idő. Ami ma csak az enyém. ENYÉM. Azt fogok csinálni, amihez kedvem van. Először is visszaveszem a pizsamámat, belebújok a puha köntösömbe, csinálok egy habos kávét, és leülök a tévé elé. Reggel! Végignézek egy egész műsort elejétől a stáblistáig. Nem felet, nem tíz percet, nem hagyom ott a végkifejletet, csak mert a kutya összehányta a konyhát, és senkinek nincs gusztusa kitakarítani.
Illatozik a jobb kezemben a kávé, távirányító a balban, lábam felpolcolva, és boldogan tervezem, mit fogok csinálni a lopott napomon. Először is megnézek valami filmet, ami engem érdekel. Nem Harry Pottert, nem akciófilmet. Nem. Nekem való filmet. Mondjuk a ww pont jó lesz.
Utána LASSAN felöltözöm, bepakolom az edzőcuccomat – ha egyáltalán megtalálom még. Ja, és nem mellesleg beleférek… És elmegyek gyúrni. Ezer éve nem voltam, annyira vágyom rá, mint egy lélegzet friss levegőre. Lehet, hogy a végén négykézláb jövök ki a teremből, de sebaj, végre újra érzem majd, milyen izmos vagyok a háj alatt.
Aztán lassan ebédidő. Szerintem megérdemlek egy kiadós Rákóczi túróst. Hogy nem éppen klasszikus ebéd? Nem baj, ez az én napom, mindent lehet!
Mit is csináljak ezután? Megvan: cipőt veszek. Egy tűzpiros lakkcipőt. Még gyerek voltam, amikor a szomszédunkban lakott egy házaspár. A nő gyönyörű volt, és ünnepnapokon tűzpiros lakkcipőt viselt, lenyűgözően szép volt. Azóta vágyom egy ilyenre, hát most itt az alkalom. Így legalább örökre emlékezni fogok az én kis huncut péntekemre, ami csak az enyém. Aztán mintha mi sem történt volna, este hazaérkezem, és senki nem érti majd, mitől van ilyen hatalmas jókedvem. Finom vacsorát főzök, dúdolok, tündér vagyok, a férjem megdicsér, óriás rózsaszín buborék az este.
Ekkor valaki csenget. Nyomja, mint süket az ajtót. Hagyja már abba! Szertefoszlik az egész napos törékeny idill! Ja, hogy ez nem csengő, a telefon cseng. Elaludtam a kanapén… 11 óra van?! A telefon tovább visít, nem ismerem a számot, hát felveszem.
„Halló, tessék!” – mondom álommázas hangon.
„Anyuka, Andi néni vagyok az iskolából.” – hangzik valahonnan egy távoli galaxisból.
Könnybe lábad a szemem. „Zsófinak hirtelen felment a láza, nagyon rosszul van, be tudna jönni érte mihamarabb?” – összefolyik a szemem előtt a világ, próbálom azt gondolni, hogy álmodom, de annyira valóságosnak tűnik a helyzet, hogy muszáj visszarángatnom magam. Aztán hirtelen felismerem a helyzetet, összeszedem a gondolataimat, erősen koncentrálok, hogy adekvát választ adjak.
„Persze, Andi néni, 20 perc múlva ott vagyok.” – felelem.
„Köszönöm, akkor mondom neki, hogy minden rendben van, mindjárt itt van ANYA.”
Mielőtt leteszi a telefont, hallom a lányomat, amint sírástól fátyolos hangon kérdezi az osztályfőnököt, hogy mikor érkezem, és én már várom, hogy újra magamhoz öleljem a kis göndör fürtöskét. Ja, hogy nem sikerült a kimenő? Nem baj, majd legközelebb megveszem a tűzpiros lakkcipőt.
