Zsuzsa vagyok. 45 éves. 4 gyermekes dolgozó nőci. Függő. Gyógyíthatatlan. Olyan nekem a terepfutás, mint madárnak az ég, halnak a víz. Tetézem a függőséget az ultrázással. Minden 42 km feletti táv ultra.
Kell a nőnek kimenő? Nem kérdés! Kell, szükséges töltekezni, erőt gyűjteni, megújulni, alámerülni valami másban, hogy aztán újra felbukkanva beálljon a jól ismert ritmusba.
Miután megszületett a 3. gyermekem, 19 hónappal a második után az órák, napok, hetek egybefolytak. Azt éreztem egyfolytában pelenkázok, etetek, csitítok, nyugtatok, mesélek és idióta állathangokat utánzok. Robbanás előtti állapot volt. Tudtam, ha nem akarok úgy járni, mint az ominózus „Jövőre veled ugyanitt” Dorisa, aki az üzleti vacsorán felvágta a vele szemben ülő Nagyembernek a tányérján lévő húst, nos akkor tennem kell valamit. A dolgot tetézték a plusz kilók. Így kezdtem el futni.
Aszfalton, bénán, önmagamhoz mérten túl gyorsan, vacak cipőben. Visszanézve az összes létező amatőr hibát elkövettem, amit el lehetett. Félmaratont mondjuk nem akartam 2 hónapon belül futni. Amikor 2 évvel később megkaptam az első pulzust, időt és távot mérő piros (!) órámat boldogság öntötte el a szívemet. Amatőr módon futo(ga)ttam, az első 6 km-es versenyemen célba érést követően az ájulás szélén álltam.
Az áttörés éve 2010. Az öcsém a Mount Blanc körül futott a hegyekben, 100 km-t, 5000m szintkülönbséggel. Naivan kérdeztem, hány nap? 26 óra. Felfoghatatlan volt számomra. Egész nap és éjjel a számítógép előtt ültem, cakkosra rágva a körmömet az aggódás miatt. Beért, szerencsésen. A férjem akkor ott elhatározta, hogy következő évben ő is indul. Elkísértem. Ott történt.
Megláttam a hatalmas hegyeket, kocogtam egy-két útvonalon én is. Magával ragadott, beszippantott, elvarázsolt. A verseny alatt kísértem, részese voltam annak a fantasztikus szurkoló tömegnek, akik kolompokkal, kereplőkkel mennek fel a hegyre, hogy kiabálásukkal biztassák a versenyzőket. Hátborzongató, szőr felállós érzés. Majd éjjel, amikor ereszkednek le a hegyről, s nem látsz mást, csak a fejlámpák kígyószerű vonulatát, hallod a botok csattanását a köveken. Gyomor összeszorul, belül könnyezel.
Ott, akkor elhatároztam, hogy ez kell nekem. Hogy tudnom kell, mi történik a komfortzónán kívül. Hogy tudok-e 5+ órán át kint lenni, akár egyedül. Hogy képes vagyok-e 50 km+ távot megtenni meglehetősen szűk szintidőn belül, terepen, hegyekre fel, völgyekbe le. Hogy elengedem-e a „városi” létemet? Megbirkózom-e a természet adta lehetőségekkel, az angol wc hiányával? A saját szagommal tudok-e még órákat együtt lenni? És a legfontosabb: fejben mennyire vagyok képes felkészülni egy esőben, sárban futásra? Átkelek-e a megáradt patakon, ami őrült sebes?
Ma már tudom mindenre a választ. Igen, képes vagyok. És mindezt élvezem.
Az első 52 km-es versenyem idején a 4. gyerekem nem volt még egy éves. Hihetetlenül büszke és elégedett voltam, igen megcsináltam. Ebben az évben volt szerencsém Olaszországban a Dolomitokban futni, 2000 m-es csúcsok között. Célba éréskor fojtogatott a sírás, az örömkönnyek, másrészt borzasztóan hiányzott a család.
Az elmúlt évek alatt rutinná vált a heti 4-6x futás, hajnalban, este, szakadó esőben és kánikulában. Nem könnyű munka, gyerekek, háztartás mellett megszervezni, de mentálisan feltölt, kikapcsol. Az ultrafutóknál a mentális felkészülés, a „fejben ott lét” egyébként is létszükséglet. Felülírja a fizikai korlátokat. Előfordult egy 88 km-es versenyen, hogy 65 km-től, legyőzve a fáradtságot, erőtlenül, fejből mentem tovább. Mert célba akartam érni.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Mátra tetején adott a lehetőség a terepfutásra. Október végén a boka és szárkapocs csontom csúnyán eltört, 6 hét gipsz, majd némi kényszerpihenő következett. Láttátok már az őszi Mátra aranyban-sárgában-barnában ragyogó arcát? Sírtam belül mindennap. Hiszem, hogy egyrészt az edzettség, másrészt a vasakaratom miatt gyógyultam aránylag gyorsan és decembertől már ismét róhattam az ösvényeket.
Nem vagyok versenyző, amatőr hobbi futó(gató) vagyok, aki önmagáért és saját céljai miatt fut. A saját lelki békém miatt. Ha idegesebb vagyok, a gyerekek kórusban mondják: anya, menj futni, akkor jobb lesz. És jobb utána. A legjobb gondolatok, ötletek is futás közben jönnek.
Kell nekem a kimenő, hívnak a hegyek!
