Avagy a Gyerünk, anyukám! története
Sokszor gondolok arra, hogy nincs szerencsés természetem. Soha nem hittem magamban, rettentő hévvel tudtam nekiugrani dolgoknak, hogy aztán félkészen ottfelejtsem őket az életem egy-egy pontján. Tisztelet a kivételnek! Sokáig úgy éreztem, semmihez sincs tehetségem. A sportolók között okos voltam, az elit gimnáziumban meg ügyes. Irigységgel vegyes csodálattal figyeltem azokat, akik magabiztosan és tehetségesen menő iskolákba és még menőbb munkahelyekre kerültek.
A főiskolát befejeztem és rám jellemzően – a megszerzett tudást és diplomát még véletlenül sem használva – homlokegyenest másba kezdtem. Elismerés, előrelépés nem volt, nem is hiányzott. Szerettem, és ennyi sokáig elég volt. Közben olyan kényes kérdések zakatoltak a fejemben mint például, hogy ki vagyok én, merre tartok, mihez értek és miben vagyok jó?
Aztán jöttek a gyerekek. Egy, kettő, három. Illetve inkább egykettőhárom. A nagyobbik ikreket kapott a második születésnapjára. Sem a korkülönbség, sem a létszám nem az én választásom volt, így érthető okokból pár évre csillapodott a zakatolás a fejemben. A kérdések sem jöttek olyan sűrűn, a cél inkább a túlélés volt: napokat, heteket, évszakokat, betegségeket, hisztiket.
Azt hiszem, nem én lennék a láthatatlan munka reklámarca, ha egyszer őt keresnétek. A kezdetektől frusztrált a gyerekek körüli rengeteg felesleges vagy feleslegesnek vélt munka. Feltörölni, ami kifolyt, visszatenni, amit elővett, elővenni, amit eltett, kimosni, ami piszkos lett, felvenni, amit elejtett, hogy aztán a férjem ugyanarra a kedves káoszra érkezzen haza, amitől reggel búcsúzott. Szeretem, amikor jóízűen eszik a főztömet, a férjem látványát a frissen vasalt ingben, irtózom a piszkos ruháktól és a ragacsos padlótól, de három otthon töltött év után kezdtem azt érezni, hogy a Dunát lapátolom a legkisebb, családi örökségből megmaradt ezüstkanállal.
Megint jöttek az érzések, hogy más sokkal jobban csinálja, rendet tart, jókat főz, türelmesen játszik a gyerekkel, sőt még boldogan mosolyog is hozzá. Érdekelt is engem, hogy ez színjáték vagy az igazság, a lényeg, hogy én már megint nem olyan voltam, amilyen lenni akartam. Amilyennek mások szerint lennem kellett volna.
És ha ez még nem lett volna elég, a külsőmmel is elégedetlen voltam. Utáltam magam, sportoló múlttal ott álltam a tükör előtt és nem ismertem fel azt a kövér nőt, aki szemlesütve állt velem szemben.
Csak ettem és ettem, az életmódváltás kezdésére pedig egyre újabb és távolabbi időpontokat tűztem ki. A tükör előtti eszmélést követő fél év volt a testi és lelki mélypont, akkor már tudtam, hogy ezzel a tehetetlen, halogató, túlsúlyos rémmel, akivé változtam, mihamarabb le kell számolnom.
2014 tavaszán, az első bizonytalan és fáradt napsugarakkal edzeni indultam. Mikor felkeltem reggel, még fogalmam sem volt róla, hogy pár órával később a Margitszigeten fogok futni az ikerbabakocsival. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan történhet meg ez egy nővel, akinek arról van papírja, hogy ért a sporthoz. Minden mozdulat, méter és tornával töltött perc szenvedés volt, mégis kitartóan folytattam heti több alkalommal.
Pár hónap múlva, ahogy egyre jobb fizikai és mentális állapotba kerültem, ismét tudtam kifelé figyelni. Így esett, hogy az egyik magányos torna után egy kedves, kerek anyuka megszólított. Kérdezett mozgásról, futásról, életmódváltásról. Pár héttel később megírta, hogy a találkozásunk hatására dietetikushoz fordult, és a kontrollált étkezés mellett, a férje támogatásával reggel el tud szökni otthonról gyalogolni, kocogni.
Ültem a levele felett, egyszerre tudtam volna a mellemet verve üvölteni és sírni a gyönyörűségtől. Felemelő érzés volt, hogy van a világon valaki, akinek miattam változott az élete. Milyen jó lett volna, ha akkor, amikor nekem lett volna szükségem magamra, ott vagyok.
Pár nappal később – lassan egy éve – útjára indítottam a Gyerünk, anyukám! mozgalmat a legnagyobb közösségi oldalon. Hetente kétszer tartottam egész nyáron ingyenes, közösségi tornákat Budapest parkjaiban. Anyukák érkeztek a város különböző pontjairól babakocsival, autóval, biciklivel és töltöttek egy órát magukra figyelve, amennyire azt a gyerekek engedték. Aztán, amikor az eső esett, megtaláltam a tökéletes mamabarát megoldást, a tornáimat élőben közvetítettem a nappalimból. Később gyakorivá váltak az anyukáknak szervezett esti, gyerekmentes kimenők, olyan programokkal, ahova régen vagy egyáltalán nem jutottak el a legtöbben.
Októberben pedig sokan életük első futóversenyén vettek részt, két maratonváltó csapat is indult és ért célba velem együtt hét csodálatosan erős nő.
Egy idő után azt vettem észre, hogy minden szabad és lopott percemet azzal töltöm, hogy a tornára jó zenéket találjak, összeszedjem a versenynevezéshez szükséges adatokat, megtaláljam a város legjobb szabadulójátékát a péntek esti kimenőre és megírjam az aktuális motivációs cikket az egyik legnagyobb édesanyákat megszólító weboldalra.
Egyetlen szeszélyes nyár alatt kovácsolódott ez az egymást támogató, segítő anya közösség, akik vallják, hogy az otthon töltött évek alatt felszínre törő, addig ismeretlen érzések mint a bezártság, perifériára kerülés, ki– és lemaradás érzése, monotóniából fakadó düh és türelmetlenség mind teljesen normális, nem titkolandó dolgok. Viszont van rájuk gyógymód, ami nem más mint a magunkra fordított idő. Erre kínálok alternatívát, elsősorban a sportot hívva segítségül, mert nálam bevált.
Életemben először tudom pontosan, hogy mit szeretnék csinálni, mivel akarok foglalkozni. Ennél tisztábban még soha nem láttam. Végre nem sodródom, hanem irányítok. A sokadik levél után, ami arról szól, hogy igenis számít a segítségem, időm, energiám, a napi virtuális fenékbe billentéseim, már tudom, hogy a munkám hasznos. Az biztos, hogy a láthatatlan munka hőse nem én vagyok, de naponta segítek másoknak, hogy ők azok lehessenek.
